"A Szentlélek meggyőzi majd a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről." /Jn 16,5-11/

Tudjuk, hogy a bűn nem más, mint szembefordulás Isten szeretetével. A legtöbbször azonban, mikor bűnt követünk el fel sem fogjuk, mennyire bántjuk vele az Istent, mennyire szembefordulunk a bűn által Istennel. „A Szentlélek meggyőzi majd a világot a bűnről” – hallottuk. Mert pontosan a Szentlélek az, aki ráébreszt minket a bűn súlyosságára, a Szentlélek az, aki feltárja előttünk az igazságot a bűnről.

Kérjük őt, a Szentlelket naponta, többször naponta, hogy észrevegyük, mily hatalmas és mennyire ártalmas, mennyire halálos a bűn a mi lelkünkre. Mert pl. csak úgy parancsból, hogy „ne hazudj” biztos nem fogjuk abbahagyni a hazudást. De ha a Szentlélek feltárja előttünk e bűn valóságát, következményeit, nem csak hogy nem fogjuk szeretni a hazugságot, hanem egyenesen undorodni fogunk tőle.

Kérjük a Szentlelket, ebben a rövid csendben is.

„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy amikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek.“ /Jn 15,26-16,4/

Jézus nem hagyott semmit a véletlenre. Tanítása és szavai nem követelnek későbbi kiigazítást vagy javítást. Ő mindent tudott előre, tudta, mi, hogyan és mikor fog megtörténni. Nem akarta tanítványait sem bizonytalanságban hagyni. Ezért mondta el a mai szavakat az utolsó vacsorán – ezért jövendölt az elkövetkezőkről. Hogy nehogy azt higgyék valamikor is a hívek, hogy valami olyan történt, amivel Jézus nem számolt. Istennél sosincs váratlan helyzet.

S nincs ez máshogy a mi életünkkel sem, kedves testvéreim. Az Isten mindent tud előre. Tudja, ma este milyen bűnöket követünk még el. Tudja, hol, ki és mikor fog megbetegedni, vagy meghalni, esetleg milyen szerencsétlenség fog bekövetkezni. Fontos azonban, hogy mi is tudjuk: Istennél nincs váratlan helyzet – ami annyit jelent, hogy Istennél nincs reménytelen helyzet. Ma, most kell, hogy ezt tudatosítsuk, „hogy amikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy ő előre megmondta nekünk.“ – Istennel és Istennél mindig mindenre van megoldás, mert ő számol mindennel.

Legyen valóban mindig őszinte imánk, mikor ezt énekeljük, különösen az elkövetkező júniusi hónapban: „Támadna bármi vész, szívem meg nem remeg, gondot viselsz reám, hiányt nem szenvedek.” 

Húsvét hatodik vasárnapja

Tavaly az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket Jézus mondott ki, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, mi az, amit Jézus mondott. Pontosabban, mennyit is beszélt Jézus. Az ő beszédei általában  igen rövidek. Igaz, Szent János apostolnál hosszabbak, mint a három másik evangélistánál, de az úgynevezett búcsúbeszéd, melyből egy részt az imént hallottunk, minden rekordot megdönt. Ez talán Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban.

Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra, de az apostolok egész életére is. Megerősítés és biztatás.

 Az idős emberek közismerten sokszor elfeledik, ami pár perce törtét velük, de ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg Jánossal is, mikor már öregen írta meg az evangélimot: a búcsúbeszéd minden szava lelkébe ivódott.

De vegyük csak jobban szemügyre Jézus szavainak értelmét, mondanivalóját: Jézus, mielőtt kimondta volna ezeket a szavakat megjósolta Péter árulását, majd, e szavakat imával lezárva, elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert… Íme, amit manapság szövegkörnyezetnek mondanak. Ez a búcsúbeszéd itt a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól! Micsoda nagyszerű lélek ez, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. Micsoda mondhatnánk merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van! S végül, milyen egyértelműség a mi sokértelmű, ingadozó korunkhoz képest: nincs mese, csak az szeret, aki teljesíti a parancsokat. Nem tanácsokat, parancsokat! Ha valóban vágyunk látni őt, itt biztos receptet kaptunk. Kérdés, elég szabadok vagyunk-e engedelmeskedni?

„Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ /Jn 15,12-17/

Jézus búcsúbeszédének egy részét hallottuk az evangéliumban. Azonban nem csak az apotolokhoz szólt életre alkonyán, közvetlenül halála előtt, hanem elsősorban Istennel beszélgetett. Egész élete imádság és hálaadás volt az Atyának. Ha beleolvasunk az evangéliumokba, rájövünk: Jézus állandó párbeszédet folytat az Atyával. Ezt a kapcsolatot pedig a tökéletes szeretet járja át. Mindig Istenre hallgat, és Isten is meghallgatja Őt. Mindent megtesz, amit az Atya kíván tőle. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ De ezt nem csak mondta, hanem tettével meg is erősítette – ezt bizonyítja engedelmessége a kereszthalálig.

Nézzünk magunkra, magunkba: Mennyi van meg bennünk ebből a tökéletes Jézusi szeretetből?

Egy levél a második századból...

A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.

Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szü­lőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.

Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A föl­dön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem is ismerik, és mégis elítélik őket, megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicső­ség; rágalmaik visszahullnak amazokra. Megrágalmaz­zák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, és ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogá- nyok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.

Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tag­jában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal és harccal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.

A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a test­be, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek múlandó hajlékban lakozik; a keresztények is e múlandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap nap után üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük.

A Diognéteszhez írt levélből

„Ne nyugtalankodjék szívetek!" /Jn 14,1-12/

Egyszer egy kíváncsi turista ellátogatott egy kolostorba. Megismerkedett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon szerette volna látni, hogy is néz ki egy cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, hogy milyen kevés holmi van ott. Meg is kérdezte: Hát a bútoraid hol vannak? Mire a szerzetes: És a tieid hol vannak? Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. Én is, felelte a szerzetes. A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy nem igaz? Ki tudja, de nem is olyan fontos az.

Igaz, mi is mindannyian a világban élünk, itt a földön mégis zarándokok vagyunk. A saját utunkat járjuk a mennyország felé. Azonban könnyen elcsábíthat minket a nyugodtabb, könnyebb, kényelmesebb élet, mely pihenést jelenthet kimerült testünknek, lelkünknek. A világ mindig csábító a romlandó emberi természetünk számára.

A csalogató és embert megtévesztő reklámok nyomot hagynak bennünk és ezeknek „köszönhetően” sokszor jobban vágyunk a földi javakra, mint az örök élet kincseire. Példaként: kapcsoljuk csak be kicsit a tévét, s mindjárt meggyőznek arról, amiről nem is tudunk. Például arról, hogy állandóan éhesek vagyunk – mondjuk, hogy a Milka vagy a Boci a legjobb csoki, hogy a mosópor, amit használunk semmire sem jó – csak az Ariel, és így tovább. Könnyen és gyorsan magunk elől tévesztjük a végső célt: lelkünk üdvösségét, az örök boldogságot.

Az imádság azonban, a gyakori, rendszeres imádság egy megtartó erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Ezért kell előnyben részesítenünk az imát az életünkben, hogy az örök élet szemszögéből nézzünk az életr. Erre figyelmeztet Jézus is a mai evangéliumban: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” S ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk. Ezért jövünk el minden héten rendszeresen az Isten házába.

Az igazi és legfőbb „igényünk” az Isten. Csak ő tudja betölteni vágyainkat. Nem vagyunk mindig éhesek, nem olyan rossz az a mosóporunk. Ne hagyjuk, hogy ezek a dolgok eltereljék a figyelmünket a lényegről. A lényeg, hogy az Isten országát elnyerjük.

„Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát, és mindent megkaptok hozzá.”

Megújult az oltárlépcsőnk

Hamarosan képekkel is beszámolunk 

a Szűzanya oltár lépcsőjének felújításáról,

de addig is:

íme, egy rövid animáció

"Én vagyok az út..." /Jn 14, 1-6/

Talán megesett már velünk is, hogy egy idegen helyen eltévedtünk. S ha ilyenkor, főleg, ha külföldön, akit megkérdezünk, elkezdi magyarázni, hogy ott, meg amott forduljon erre meg arra, vagy amarra – idegen nyelven, akkor fogalmunk sincs, hova is kell először furdulni, vagy másodszor... Olyan számunkra a magyarázás, mint egy kínai szöveg.

A legjobb ilyenkor, és a legbiztosabb, hogy ha valaki azt mondja ilyenkor: „jöjjön utánam, én elvezetem oda, ahová menni akar.“

Jézus Krisztus, az Isten nem utasításokat ad, nem küld minket valahova, hanem vezet minket. Ő megy elől, s csak azt kéri, amit ő maga is megtett.

Nem kínai szöveg számunkra az élet, hanem  biztos út, ahol tudjuk, merre kell mennünk, mert előttünk halad az, aki tökéletesen ismeri az utat. Hisz ő maga az út.

Templomunk...csak úgy...innen-onnan, télen-nyáron :)

"Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat krisztusiaknak, azaz keresztényeknek." /ApCsel 11,19-26/

Jézus feltámadása után Jeruzsálemben és környékén a zsidóknak kezdték meg az apostolok az igehirdetést. Az volt az első hely, ahol tanítottak, kereszteltek és hirdették az örömhírt. De mégsem nevezték el őket keresztényeknek.

Csak, ahogy most olvastuk a szentleckében, Antióchia volt az a hely, ahol először ragadt rájuk ez a név: keresztény, azaz krisztusi, krisztuséi. Antióchiában már nem csak zsidók éltek, hanem más nemzetek is, más vallásúak is – a legtöbben görögök, hellenista kultúrával – akiket csak „pogányok”-ként tituláltak. S miután nekik is hirdették az evangéliumot, sokan közülük megtértek, s az őket megtérítőket nevezték el krisztusiaknak.

Nem a tanításukat illették ilyen jelzővel, hanem magukat az embereket. S ha ezt átvetítjük a mi életünkre, a mi korunkra…nem csak a sajátjainknak – keresztényeknek kellene látniuk rajtunk, hogy krisztusiak vagyunk, hanem elsősorban a pogányoknak, a nemhívőknek. Akikkel a mindennapi életben – a munkahelyen, iskolában, a városban – találkozunk.

Vajon tanúskodik-e a mi mindennapi életünk, beszédünk, cselekedetünk Krisztusról. S ha netán nem, keressük meg azt a módot, ahogyan változtatni tudunk rajta. 

"Pétert szemrehányással illették" /ApCsel 1,11-18/

A mai szentleckében megfigyelhettük, hogy Szent Péter apostolnak, az első pápának saját tanítványai, saját népe tesz szemrehányást – mivel valami nem úgy történt a közösségben, a közösség életében, mint előtte, mint máskor, mint ahogy megszokták. Abban az esetben a nem zsidókból lett keresztények „csatlakozása“ váltotta ki a vitát, vagy a meg nem értést a hívek között. De Péter apostol, ahogy hallottuk: „hozzáfogott, és szép sorjában elbeszélte nekik az eseményeket“, megmagyarázta, hogy mi miért van onanntól kezdve úgy, vagy amúgy. A hívek pedig megértették, mert valóban tudni akarták az igazságot, s nem csak piszkálkodásként tettek szemrehányást, hanem valóban az igazságot keresték, azt akarták megismerni.

Manapság is, a mi egyházközösségünkben is, a mi plébániánk életében is vannak változások, dolgok, események, amik eddig nem úgy voltak, mint most vannak. Azonban mi is az igazságot keressük, s ne keményítsük meg szívünket. Kérdezzünk inkább rá a magyarázatra őszinte, nyitott szívvel, hogy újabb és talán még eddig nem ismert szemléletmódokat sajátíthassunk el a lelki dolgokban is.

Húsvéti vigíliánk II.

Folytatjuk húsvéti vigíliánk című képes beszámolónkat ugyancsak Fagyas Róbert fotóival:

Az áldozati adományok, mint mindig, már meg voltak készítve, hogy a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé váljon:

Itt pedig már Krisztus szent teste és szent vére:

"Elménk ezen csodálkozik,
Értelmünk is álmélkodik,
Hogy tested itt elrejtezik,
Kenyérszínbe öltözködik.
Te adtad ezt, hisszük, tudjuk,
Szentírásban olvashatjuk,
Azért kétség nélkül valljuk,
Ámbár szemmel nem láthatjuk."
/SzVU! 132/

A szentmise végén a Szeplőtelen Szűzanya oltártól indultunk el az Oltáriszentséggel...

...a szent sírhoz, a feltámadás "heylszínére":

Itt kezdődött el a feltámadási körmenet ezekkel a szavakkal:

"Feltámadtam, s újból veled vagyok, alleluja!"

Elindultunk ki a templomból, hogy a feltámadás örömhírét "kivigyük" a világba, falunk minden lakójának elmondtuk, elénekeltük a feltámadás csodálatos tényét: Krisztus feltámadt, s így mi is feltámadunk. A feltámadási szobor haladt az élen, mögötte a kereszt, a lobogók, a minsitránsok égő, Krisztus világosságát jelképező lángoló gyertyákkal:

majd maga az Isten jött velünk az Oltáriszentségben, pontosabban mi mentünk vele:

Az apró kicsi lángok beragyogták a sötét éjszakát Ipolyvarbó utcáin...

Az egész hívő közösség egy szívvel énekelte: Krisztus feltámadt! Tanúságot tettünk hitünkről s megmutattuk, az Isten nem csak a "templomba való", hanem a mindennapi életünk, minden dolgunk, gondunk, örömünk legfontosabbja.

Kb. 20 perc menet után visszaértünk a templomba, már az Istent dicsőítő énekünket, a Te Deum-ot énekelve:

"Téged, Isten, dicsérünk! Téged Úrnak ismerünk!"

A feltámadási szobor kiemelkedő helyre, a főoltárra, a z Oltáriszentség fölé került:

Tovább énekeltük a hálaadó himnuszt az Oltáriszentségben jelenlévő Istenünk előtt, Istenünknek:

Húsvéti vigíliánkat az egyik legnagyobb kegyelem forrás, a szentségi áldás zárta és tette teljessé:

Ez volt a mi (ti, kedves híveim és én a lelkiatyátok) első közös húsvétunk. Remélem azonban, nem az utolsó. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek közöttetek, és hogy egymást támogatva, segítve járhatunk az Istenhez vezető úton.
Köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult ünnepünk megszervezéséhez és szebbé, Istenhez méltóvá tételéhez. Isten fizesse meg!

Így ünnepelte meg az Ipolyvarbói Egyházközösség 
a húsvéti szent feltámadást 
az Úr 2011. évének április 23. napjának éjjelén. 


Legyen hála és dicsőség Istenünknek mindörökkön örökké.

Ámen.

Húsvét negyedik vasárnapja

A mai vasárnapon az ősegyház által nagyon kedvelt jó pásztor képben Jézus hatalmas szeretetének kifejezését látjuk. Az emberek úgy tartoznak Krisztushoz, mint a juhok a pásztorhoz: féltő gonddal őrzi őket, ő üdvösségük forrása: „Én azért jöttem, hogy életük legyen – olvastuk –, és bőségben legyen.”. Már ez a mondat boldogsággal kell, hogy eltöltsön minket.

Igaz, a mai modern társadalom – a rossz és tragikus történelmi tapasztalat miatt – inkább óvakodik attól, hogy valakinek ellenőrizhetetlenül olyan tejhatalmat adjon, mint a pásztornak van a juhai fölött. Gondoljunk csak az elmúlt évszázad ideológiai rendszereire s azoknak következményeire. Sőt, még azt sem szeretik az emberek, ha őket jámbor juhoknak, bárányoknak nevezik, vagy gondolják. Mindenki igényt tart arra, hogy egyéniségként ismerjék el. Mindenki inkább pásztor, mint juh szeretne lenni, ha már e kettő közül választhatnánk. Inkább vezér, mint vezetett.

Az egyik egyetem felvételijén a jelentkezőknek ki kellett tölteni egy kérdőívet, melyen többek között ez a kérdés is szerepelt: „Ön vezető típus-e?” Az egyik felvételiző lány, ha nagy nehezen is, de lelkiismerete szerint becsületesen megválaszolt: nem, nem vagyok vezető típus. Aggódott, s úgy érezte, ez a válasza sorsdöntő lehet – persze negatív értelemben, hisz sokan jelentkeztek az egyetemre, s ők biztos az „elvárt” vezető típusok. Pár hét múlva azonban meglepő választ kapott az egyetem tanulmányi vezetőjétől: „Kedves felvételiző, a jelentkezési lapokból kitűnt, hogy ebben a következő tanévben 1452 új vezetőnk lesz. Mi elfogadtuk az ön jelentkezését azért, hogy legalább egyvalaki legyen, akit vezethetnek, akit vezetni tudunk majd.”

Néha talán mi is túlságosan biztosak vagyunk magunkban és sokszor nem is tartunk igényt a vezetésre. Pedig a lehetőség naponta fel van kínálva mindannyiunk számára, hogy lelkileg vezessen minket az, aki mindent tud… naponta van szentmisék, ahol az Isten személyesen akar velünk találkozni, személyesen megmutatni azt az utat, ami számunkra a legjobb, legbiztosabb. Naponta akar vezetni minket.

Mert merem azt állítani, kedves testvéreim, hogy mindannyian vezetésre szorulunk. Még ha ezt fájdalmas is beismernünk, vagy elfogadnunk. Szánjuk és sajnáljuk a fogyatékkal élőket, az ágyukhoz kötötteket, a betegeket, akik ki vannak szolgáltatva valakinek a segítségének, akikhez gondozó, ápoló szükséges. S ha netán mi kerülünk ilyen helyzetbe, nehezen fogadjuk el a segítő kezet… De már most meg kell tanulnunk: hozzám is szükséges a gondozó, nekem is szükségem van ápolóra, vezetőre. Nem vagyok mindentudó, de van Valaki, aki mindentudó. Nem vagyok tökéletes, de van Valaki, aki tökéletes. S ez a Jó Pásztor, az Isten, ki mindent tud rólam, a képességimről és hiányosságaimról, múltamról, jelenemről, sőt, jövőmről is.

Az imént hallottuk az evangéliumban: Vannak juhaim, de nem csak egy ismeretlen nyáj, hanem konkrét juhaim, akiket ismerek. „Ismerem őket” – mondta Jézus. XVI. Benedek pápánk a Názáreti Jézus című könyvében magyarázza, hogy az ismerni szó a görög nyelvben ugyanaz, mint a hozzá tartozni, sajátjának lenni. Hasonlóan, ahogy a gyermek a szülőhöz tartozik: nem birtokként, tartozik hozzá, hanem felelősségben. Mi Istenhez tartozunk, mert ő ismer minket.

Gyönyörűen fejezi ezt ki a zsoltáros: „Uram, Te megvizsgáltál és jól ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered minden gondolatomat.” Ezért van az, kedves testvérek, hogy sokszor nem az történik velünk, amit mi szeretnénk, vagy nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Sokszor ezért nem kapjuk meg az imában kért szükségleteinket, vágyaink beteljesülését, mert Isten tudja, hogy az nekünk nem használna. Ő, a jó pásztor, tudja, mire van szüksége a juhoknak. Sokkal jobban tudja, mint az kicsi juh, hogy mire van szüksége. Mert ismeri őt, az Isten pedig még nálunk magunknál is jobban ismer minket. Alázkodjunk meg és ismerjük be, szükségünk van a Pásztorra, szükségünk van a Vezetőre.

A mi feladatunk pedig egy mondatban foglalható össze: „Juhaim hallgatnak szavamra”. Ne csak vasárnaponként, hanem naponta hallgassunk szavára. De ehhez szükséges, hogy napi kapcsolatban legyünk vele. Kihasználva minden lehetőséget, mely adva van a vele való találkozásra. S így a harcban a világ „farkasai” ellen is bátran kiállunk, mert van Pásztorunk:

Farkasok közé küldelek

mint bárányokat.

Nem adok néktek farkasfogakat,

se vad, üvöltő hangot,

se tépő farkaskarmot.

Be kell érnetek füves legelővel,

– s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell,

véretek csordul, csontotok roppan.

Mégis biztonságban,

mert Pásztorotok van.

"Aki e kenyérből eszik, örökké él" /Jn 6,44-51/

A mai evangélium szavai annyira világosak és érthetőek, hogy nehéz lenne valamit is még hozzátenni. Aki eszi az én testemet, örökké élni fog – mondja Jézus. És tudjuk, hogy ekkor a saját testéről beszélt, az Oltáriszentségről. Enni ezt a kenyeret, tehát ehhez a szentséghez járulni csak tiszta szívvel, a kegyelem állapotában lehet. És ha Jézus azt ígérte, hogy ha ezt esszük, elnyerjük az örök életet, azzal azt is mondta, hogy ennek az eledelnek köszönhetően ellenállóbbak tudunk lenni a bűn, de elsősorban a halálos bűn ellen.

Mert „az Oltáriszentség, az áldozás nem csak növeli az egyesülésünket Krisztussal, hanem ugyanúgy elválaszt minket a bűntől. Úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy bennünket egyszerre megtisztít az elkövetett bűnöktől és megóv a jövendő bűnöktől.” – tanítja a Katolikus Egyházunk Katekizmusa. /1391-1393/

Merítsünk mi is naponta ebből az üdvösség forrásából, hogy tiszta életünk méltó legyen a keresztény névhez, ami annyit jelent: „Krisztusé”.