Szent Jeromos

„Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust sem” – ez volt Szent Jeromos pap és egyháztanító egyik jelmondata. Persze nem csak mondta ezt, hanem egész életét a Szentírás tanulmányozásának és annak továbbadásának, közvetítésének szentelte.

S hogy mi mit tanulhatunk mai szentünktől? Mindenekelőtt azt, „hogy a Szentírást nem a múltban elhangzott szóként kell olvasnunk, hanem Isten Igéjeként, amely mindig szól hozzánk, és erőfeszítéseket kell tennünk, hogy megértsük, az Úr mit akar nekünk mondani”. – írja XVI. Benedek pápánk. Azaz meg kell küzdenünk azért, hogy megértsük az Úr szavát. Le kell küzdenünk talán az időt, a fáradtságunkat, a mi saját gondolatainkat, hogy az Isten gondolatai járjanak át minket.

Ma este is lesz erre lehetőségünk: otthon elővenni a Szentírást és megérteni az Úr gondolatait. 

A szent főangyalok

Az Egyház ma tiszteletét fejezi ki a három arkangyal – Mihály, Gábor és Ráfael –  szent szolgálata előtt. Mindannyiukról tudunk legalább egy keveset: Szent Gábor angyal adta át az emberi történelem legfontosabb üzenetét Máriának. Szent Mihály megküzdött Luciferrel és száműzte őt a mennyből. Szent Rafael az Ószövetségben eljött, hogy segítsen Tóbiásnak.

Eredeti neveikben észrevehetjük, hogy mindegyik az „el” szótagra, szóra végződik. Gabriel, Raphael, Michael. Ez a szó a héber Elohim rövidített változata, ami Istent jelent. Gabri El annyit jelent: Isten ereje. Rapha El – Isten orvossága. S a Micha El pedig így fordíthatjuk le: „Ki olyan, mint az Isten?”

Micha El – ki olyan, mint az Isten. Már magában ez a név, kedves testvérek, nagyon elgondolkoztató… ki olyan, mint Isten? Ki olyan, mint az Isten?

Hogy erre választ tudjunk adni, azt kell megfogalmaznunk, ki az Isten. Az Isten, tudjuk, az, aki minket minden érdem nélkül megteremtett, aki értünk feláldozta egyszülött Fiát, aki minket megváltott, aki szeret minket annak ellenére, hogy mi állandóan vétkezünk ellene, vagy épp elfeledkezünk róla. Az, aki gondoskodik rólunk, így állandóan hálásnak kell, hogy legyünk neki. Ezért állandóan köszönnünk kell neki ajándékait, beszélgetni vele, imádkozni hozzá, elmélkedni róla, vagy épp imádni őt. Ezek azok a dolgok, melyeket állandóan megtenni kötelességünk, mert ez egyszerűen „jár Istennek”. Ez sok időt vesz igénybe, de még az időt is tőle kaptuk, így nem sajnálhatjuk tőle.

S most a név: Micha El – ki, vagy mi olyan, mi olyan, mint az Isten? Az, amire az időmet szánom ahelyett, hogy Istennel tölteném. Gondolkozzunk el most ebben a rövid csöndben, s tegyük fel magunknak a kérdést: Ki olyan, vagy mi olyan, mint az Isten az én életemben? S egyben kérjük a főangyalok közbenjárást, segítségét, hogy senki se legyen számunkra olyan, mint az Isten. Csupán Istenünk töltse be az Isten helyét a mi életünkben. Az első hely az Istené. Nálunk is az övé legyen!

„Jézus elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.” /Lk 9,57-62/

„Jézus elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.” Ez talán a legfontosabb mondat a mai evangéliumban. Miért?

Mert ez nem csak egy leírás, egy földrajzi információ, hogy épp honnan hová megy, hanem rámutat: Jézus tudta, mi vár rá Jeruzsálemben, mennyit fog szenvedni, hogyan fog meghalni, és mégis elindul – a látszólag vesztőhelyre. Mert tudta, ez az ára az emberek megváltásának.

Mi pedig talán néha oly könnyen eltántorodunk egy-egy jó megtételétől, mikor észrevesszük, milyen akadályok állnak előttünk, milyen nehézségeket kell leküzdenünk, és milyen áldozatba fog kerülni a jó megtétele. De Jézus mai példája adhat bátorságot, erőt ahhoz, hogy mindig a végső célt nézzük. Hogy túllássunk az akadályokon, a nehézségeken. Mert csak úgy tudjuk a nehezen kivitelezhető jót megvalósítani, ha tudatosítjuk: az érte hozott áldozat szinte semmi a valódi jutalomhoz képest, amit érte és utána kapunk.

Mindig a végső, örök célunk legyen szemünk előtt, így Isten segítségével bármilyen nehézséget leküzdünk majd tudva: a jutalom végtelenszer nagyobb, mint az érte hozott áldozat.

Páli Szent Vince

Mai szentünk, Páli Szent Vince a 17. Században élt. Azonban szentjeinkben többek között az a lenyűgöző, hogy életpéldájuk, tanításuk ma is vonzó példaként állhat előttünk. A szent emberek életművészete sosem avul el, hanem mindig aktuális, mindig időszerű és minden kor minden embere követheti.

Páli Szent Vince tanításából csak egy gondolatot szeretnék kiragadni, melyet az egyik levelében ír le. Így szól: „A szeretet minden szabályt megelőz, hiszen mindenekelőtt a szeretetre kell törekednünk”. S hogy mit rejtenek magukban ezek a szavak? Azt, hogy bármit teszünk, vagy nem teszünk, bármit mondunk, vagy nem mondunk (hallgatunk) – mindig a szeretet kell, hogy legyen a mérce. Ha szólunk, akkor azért, mert szeretjük a másikat, és jót akarunk neki. Ha hallgatunk, akkor azért, mert a másikat szeretjük, és a javát akarjuk. Ha valamit teszünk, akkor csakis azért, hogy segítsünk a másiknak, ha valamit inkább nem teszünk meg, akkor azt is azért, mert szeretünk. Szeretetből.

„A szeretet minden szabályt megelőz”. Nincs sem törvény, sem parancs, sem illem, sem egyéb helyzet vagy körülmény, ami elsőbbséget élvezne a szeretettel szemben. „A szeretet minden szabályt megelőz”. A szeretet a mérce! Nekünk is az legyen.

Röpte

Ma nem egy madárkával találkoztam, 

hanem egy méhecskével az udvaromban...

de megörökítettem azt is:

A legmegalázóbb feladat /Lk 9,46-50/

Jézus tanítása többek között az által vált hitelessé, hogy szavait tetteivel bizonyította. Nem csak azt mondta, „Az a legnagyobb, aki a legkisebb tud lenni” – amint ma hallottuk, hanem később elvégezte az akkoriban egyik legmegalázóbb feladatot: megmosta apostolai lábát.

Mi pedig újra vizsgálhatjuk, elemezhetjük életünket, napjainkat… vajon mi is elvégzünk-e olyan feladatokat, melyeket esetleg megalázónak tartunk. Nem mondjuk-e valamire, hogy azért ezt már én nem fogom csinálni…? Biztos akad valami, ami által még alázatosabbakká válhatunk. Ma azt végezzük el – Jézus példájára.

Miserend és hirdetések - évközi 26. vasárnap

Évközi idő 26. vasárnapja

Már a múlt héten elmélkedtünk az Isten, az Isten országának sajátos logikáján. Ma pedig folytatja Jézus ezt a fajta tanítását és kérdez. Érdekes kérdést tesz föl: „Mi a véleményetek?” Ezzel a kérdéssel ugyanis rá akarja vezetni a hallgatóit, hogy a saját logikájuk és műveltségük, eszük alapján maguk válaszoljanak arra a kérdésre, amely teljes mértékben őket érinti.

Egy apa küldi mind a két fiát… az egyik azt mondja, nem megy, de mégis kimegy, a másik pedig pontosan fordítva. Jézus pedig megkérdezi: „Mi a véleményetek? Melyik teljesítette apja akaratát?” A válasz a kérdésre mindenki számára egyértelmű, nem is lehet máshogy válaszolni. Jézus ugyanis rávezette a főpapokat és a nép véneit, más szóval az elitet, az elöljárókat, akik az észt és a jót képviselték, hogy saját maguk mondják meg: nem sok mindent ér a beszéd a tettek nélkül, hogy a látszat mögött a valóság bizony más. Más a lényeg, ami belül van, az ember szívében. Mert ők voltak azok, akik sokszor elviselhetetlen követelményekkel álltak elő a hívő nép számára. Olyanokkal, melyeket maguk sem tartottak meg. Sokszor, ahogy mondani szokták: vizet prédikáltak és bort ittak.

Igen, ez volt akkor, kétezer éve. De vajon most mi a helyzet? Mert tudjuk, az evangélium nem csupán egy emlékezés, régi történetek elbeszélése, átismétlése. Hanem az evangélium szava él, s ma nekünk, hozzánk szól. Mindenki valamilyen szempontból elöljáró, elöl jár a példában: a szülő a gyermeknek, a gyermek a kisebb testvérének, a munkás a beosztottjának, a férj a feleségnek és fordítva, a pap a híveknek… Szeretünk másokat utasítani, de vajon megtesszük azt, amit másoktól elvárunk. Elvárjuk a jóságot, a türelmet, a megértést, a megbocsátást, az odafigyelést… de vajon bennünk megvannak-e ezek az erények? – szól ma felénk a kérdés.

Szent Pió atya

Ha most feltennék egy kérdést, kedves testvéreim, hogy „ki az Isten?”, talán mindenki tudna válaszolni. Hisz halljuk a szentmiséken, az evangéliumokban, vagy hallottuk régebben a hittanórákon a jobbnál jobb és tökéletesebb definíciókat. Ezeket talán el tudjuk mondani, de ez csak egy olyan válasz lenne, mint az apostolok válasza az evangéliumban: van, aki ennek, vagy annak tart…

De Jézus második kérdése már személyre szóló: Ti kinek tartotok engem? Ki vagyok én a ti életetekben? S ezt kérdezi ma tőlünk, tőled: Ki az Isten, ki vagyok a te életedben?

Szent Pió atya is megválaszolta ezt a kérdést. Minden bizonnyal szóban is megfogalmazta, de mindenekelőtt tettekkel – az életével bizonyította állítását: neki az Isten volt a mindene. Érte élt és érte, vele halt meg.

Ma az ő életpéldáját látva tegyük fel ne csak azt a kérdést, hogy kinek tartom az Istent. Hanem azt is: vajon az én életem miről tanúskodik? Ki nekem az Isten? Ne csak azt kérdezzük, hogy kinek tartom, hanem vajon úgy is néz-e ki az életem.

"Kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust." /Lk 9,7-9/

Heródes, amint hallottuk az evangéliumban, kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust. Ez a találkozás meg is valósult. Egy alkalom volt, mikor ez a két ember szembesült egymással: a nagypénteki eseményekkor, mikor Pilátus átküldte Jézust Heródes fejedelemhez. Szent Lukács evangélista leírja, hogy mivel Jézus nem mutatott neki semmilyen csodát, sőt feleletre sem méltatta, Heródes udvarával együtt kigúnyolta őt. Mert Heródes nem Jézus tanítását, szavait kereste, hanem csupán a csodáira volt kíváncsi. Jézust akarta, de tanítása nélkül.

Példaadó ez mindannyiunk számára, hogy Jézust, az Istent ne csak a csodái, csak a segítsége miatt keressük, mintegy haszonból, hanem azért, hogy megismerjük az ő életét s igyekezzünk életünkkel a lehető legtökéletesebben hasonlítani hozzá.

A koreai Szent vértanúk

A koreai Szent vértanúk tevékenysége és mártírhalála nagyon különleges volt. Különleges abban, hogy egy olyan területen hirdették az evangéliumot, ahol még sosem hallottak Krisztusról – úgy, mint az első apostolok. Egy olyan helyen hozták szóba az Isten és Jézus Krisztus nevét, ahol eddig még soha senki. Az ő esetükben a 17. században ez az ő hazájuk Korea volt.

Biztos, nem volt könnyű nekik csak úgy elkezdeni otthon beszélni egy teljesen új dologról, a hitről, Istenről, egy teljesen új életről, amelyről azonban meg voltak győződve: egyenes út a mennyországba. De pontosan az ő bátorságuk hozta meg a gyümölcsöt: általuk az Isten igéje eljutott egy olyan közegbe, ahová másképp nem juthatott volna el.

Ma a koreai Szent vértanúk adnak nekünk erőt, bátorságot, segítséget ahhoz, hogy végre a mi családjainkban is, otthon is merjünk beszélni a hitünkről, az Istenről. Hogy hitünk megvallását és megvitatását ne korlátozzuk az Isten házára, hanem a mi házainkban is beszéljünk róla. Ennek az első lépése pedig egy ma esti közös ima lehet a férjjel, feleséggel, vagy épp gyermekeinkkel… Merjünk otthon is együtt beszélgetni Jézusról, Jézussal, mert így az egész családunk együtt lesz Istennel, s majd ugyanígy együtt – az örökkévalóságban.

"Ha valaki lámpát gyújt, felteszi a tartójára, hogy világítson az embereknek." /Lk8,16-18/

Mi itt, ebben a templomban egytől egyig keresztények vagyunk. Azonban kicsit tágabb értelemben „itt”, ebben a faluban korántsem vagyunk egytől egyig keresztények. Sok körülöttünk a pogány, akik nem hisznek Istenben. S azzal, hogy mi keresztények lettünk és gyakoroljuk a vallásunkat egyfajta világossággá váltunk. Hisz ki más tehetné szebbé és jobbá a világot, vagy vegyük csak kis falunkat, ha nem mi, akik Krisztus örömhírét – evangéliumát valljuk és hirdetjük.

A mi hivatásunk az, hogy világítsunk tetteinkkel másoknak, hogy megmutassuk: lehet hívő keresztény módon élni. És hogy mindenki körülöttünk észrevegye: ez az élet, amelyet mi élünk, a legjobb, legboldogabb és egyedül ez az, amelynek van folytatása a halál után is. Egyedül a mi életünknek van örökké boldog folytatása.

Ezt vigyük hírül, de ne csak szavainkkal, hanem tetteinkkel – egész életünkkel.

Miserend és hirdetések - évközi 25. vasárnap

Évközi idő 25. vasárnapja

Biztos, hogy sokan próbálunk Isten parancsai, tervei és szavai szerint élni, s igyekszünk valóban kapcsolatban lenni Istennel. Próbálunk a lehető legtöbbet és legjobban imádkozni, igyekszünk megvalósítani azt, amit az evangéliumokban hallunk. Biztos, hogy keressük az Istent s remélhetőleg ma is ezért és nem csak szokásból vagyunk itt az ő házában.

De bármennyire is igyekszünk Istennel élni, bármennyire is keressük őt, bármennyire is próbáljuk őt bevonni az életünkbe, megesik, és sokszor megesik az, hogy nem értjük az Istent. Nem értjük, mit miért tesz. Nem értjük, miért engedi meg, hogy súlyosan megbetegedjünk, hogy elveszítsünk valakit, akit annyira szerettünk, hogy ne sikerüljön az, amire annyit készültünk. Nem tudjuk igazán felfogni az Isten logikáját, melyben, ahogy ő mondja, az elsőkből bármikor lehetnek utolsók, az utolsókból pedig elsők. Mindent próbálunk emberi szemszögből, magyarázni, de nem lehet. De ez nem csak a mi korunk problémája, hisz több mint 2500 évvel ezelőtt megírta már Izajás próféta azokat a szavakat, amelyeket ma hallottunk az olvasmányban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” /Iz 55,7/ S ha ezt maga az Úr, az Isten mondja, akkor ez egy olyan dolog, melyet nem lehet kiiktatni az életünkből, mellyel együtt kell élnünk, mellyel meg kell tanulnuk együttműködni. De vajon lehetséges ez? Lehetséges mindent elfogadnom és elhinnem, csak mert azt Isten akarja és Isten mondja? Hogyan fogadjam el azt, amit nem értek?

Történt egyszer, hogy egy több emeletes ház kigyulladt. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Egy 8 éves kislány azonban az emeleten ragadt. A lépcsőház égett, így az utcára néző erkélyre, a balkonra menekült. Ott meghallott egy ismerős hangot: Ugorj, elkaplak! A kislány azonnal felismerte édesapja hangját, de a nagy füsttől semmit sem látott. Nem merek, mert nem látlak, apu – válaszolta. Én azonban látlak, bízz bennem! A kislány nagy bátorságot véve kiugrott s így megmenekült. Az édesapja iránti bizalma mentette meg. Pedig úgy ugrott, hogy semmit sem látott. Hogy miért mondtam ezt el, kedves testvéreim? Mert éppen a mi kis gyermekeink lehetnek például számunkra. Mint ahogyan Jézus mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” A gyermek bízik a szüleiben. Bízik, mert tudja, ők jobban tudják a dolgokat, tapasztaltabbak és mindenekelőtt tudja: a szülei szeretik őt. Ez váltja ki benne a bizalmat. Hányszor bizonyítja igazát egy kisgyermek azzal: tudom, mert apu mondta. A gyermek elismeri, hogy a szülei okosabbak, bölcsebbek, pedig sok mindent nem ért meg. Sok mindenről nem tudja, miért csinálják úgy, csak tudja, hogy az jó.

S ezt a gyermeki, de nem gyerekes magatartást kell elsajátítanunk elsősorban nekünk, felnőtteknek a mi Mennyei Atyánk iránt. Bízni benne. A bizalom azonban nem jön csak úgy. Ki kell építeni. Csak logikus, tudatos gondolkodással, elmélkedéssel juthatunk el a valódi bizalom szintjére. Tudatosítanunk kell, mint a gyermeknek, hogy a mi Istenünket nem csak mindentudónak hívják, hanem az is. Hogy ő mindent tökéletesen, nálamnál végtelenül okosabban, bölcsebben tud. Hogy „az ő gondolatai nem a mi gondolataink.” De hogy az övé a jobb, a tökéletes. Tudatosítanunk kell, hogy a mi Istenünk valóban, és nem csak név szerint Mindenható. Ő mindent megtehet. S végül, de nem utolsó sorban tudatosítanunk kell, hogy ő a mi boldogságunkat, s mindenekelőtt a mi örök boldogságunkat akarja. Az Isten gondoskodik rólunk. Máshogy, mint ahogy mi elképzeljük. Máshogy, de mindenekelőtt sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Csak ezek után juthatuk el oda, hogy kikötések és feltételek nélkül bízzunk az Istenben.

A mai vasárnapon kezdjük meg ennek a bizalomnak a kiépítését. Csak így lehetünk boldogok, csak így juthatunk el az örök boldogságba, s csak így válik a földi életünk is boldoggá, mert tudni fogjuk, az Isten szeret és gondunkat viseli.

"...azoknak, akik elvesznek, balgaság, de nekünk..." - Szent Kornél és Szent Ciprián

Ma újra emlékezünk, és egyben ünneplünk, ismét vértanúkat: Szent Kornélt és Szent Cipriánt. S ez a tény, hogy mi olyan embereket ünneplünk, akiket meggyilkoltak, akik szégyenteljesen haltak meg, a nem hívők számára finoman fogalmazva elég visszataszító és furcsa lehet. Ezt a tényt pedig csak alátámasztják Galerius helytartó Cipriánhoz intézett szavai, mielőtt kivégeztette volna a szentet. Ezt mondta a helytartó a lefejezés előtt álló Cipriánnak: „Elrettentő példa leszel számukra, akiket aljas bűnöddel magad köré gyűjtöttél.” De a jelenlévő keresztények ekkor mindenki ámulatára felkiáltottak: „Fejezzetek le minket is ővele!”

Mert ilyenkor válnak valóra Szent Pál apostol szavai: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” /1Kor 1,19/ Mi pedig híven valljuk: ők, a szentek, a vértanúk a mi példaképeink és ők maguk a bizonyíték: ez az élet mit sem ér az örök élethez képest. Van, amiért érdemes itt, ha kell, minden feladni. Ez legyen szemünk előtt és ebben segítsen minket Szent Kornél és Szent Ciprián is. 

Fájdalmas Szűzanya

Egy évben 15 kisebb-nagyobb Szűz Mária ünnepünk, illetve emléknapunk van. S úgy gondolom, egytől egyig szeretjük megülni ezeket a napokat, mert szeretünk örülni, szeretünk ünnepelni, s szeretjük nem utolsó sorban magát a Szűzanyát. Azonban a mai ünnepünk kilóg a Mária ünnepek sorából. Ugyanis az ünnepeken örülni szoktunk, Szűz Mária életének egy-egy jelentős, örömteli eseményére emlékezve: Szűz Mária, Isten anyja, Szűz Mária örömteli látogatása Erzsébetnél, Szűz Mária mennybevétele, Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, A rózsafüzér királynője, és még sorolhatnánk.

Michelangelo piétája a Szent Péter bazilikában.
Róma, 2010 augusztus

Ma azonban Szűz Máriát, mint a Fájdalmas Édesanyát köszöntjük. S talán ez az egy ünnep kelti fel, irányítja a figyelmünket egy nagyon fontos dologra: Szűz Mária élete nem csak a boldogságból, örömökből állt, hanem része, nagyon fontos és nem kis része volt a szenvedés. Hétfájdalmú Szűzanyának is nevezi Egyházunk ezt a mai ünnepet. A hetes, tudjuk, már az ószövetségtől a teljességnek a száma, így a hétfájdalmú azt jelenti, Mária egész életében ott volt a fájdalom. Hogy név szerint említsük, és jobban tudatosítsuk, mikor és miért szenvedett a Szűz Anya, az említett hét fájdalom a következő: Már az egészen kicsi Jézus körülmetélése volt az első, majd nem sokkal később el kellet a Szent Családnak menekülni Egyiptomba, a 12 éves Jézus keresése is hatalmas fájdalom volt a Szűzanya szívében. Majd talán a legfájdalmasabbak egyike a találkozás Fiával, a kereszthordozó Jézussal. Pár órával később a megfeszítés, levétel a keresztről – amelyet a mi fájdalmas anya szobrunk, a Pietà is szemléltet, majd a sírbatétel. Meg kell említenünk ezeket és gondolnunk kell ezekre, hogy ne gondoljuk, Mária azt sem tudta, mi a szenvedés. Nagyon is tudta. Szenvedett, azonban sosem esett kétségbe, hanem bízott az Úr ígéretében.

Ha ezeket tudatosítjuk, talán megértjük, mennyire együtt tud érezni velünk a Szűzanya. Mennyire át tudja élni a mi fájdalmainkat is, mennyire bele tudja magát képzelni és élni a mi gondjainkba, bajainkba. Ha hozzá fohászkodunk, legyünk biztosak abban: ő tudja, mit élünk át, ő érzi, amit mi érzünk, ő érti, amit talán még mi sem értünk: a mi szenvedésünk lényegét és értékét.

Ne csak örüljünk együtt a Szűzanyával, hanem ma, az ő fájdalmaira emlékezve legyünk részvéttel és bizalommal iránta. Szenvedjünk vele, hogy egykor fel is támadhassunk vele. /Collecta/

A Szent Kereszt felmagasztalása

A kereszt mindennapi életünk tartozéka, s naponta találkozunk vele, akár tudatosítjuk ezt, akár nem. Hisz, ott van a szobánk falán, néha szemünkbe ötlik egy-egy hegytetőn, templomtornyon, vagy az út mellett, sokan nyakunkban hordjuk, vagy pedig épp ima előtt magunkra rajzoljuk – keresztet vetünk. S a mai ünnepen az Egyház tudatosan erre a keresztre irányítja tekintetünket, és figyelmeztet: ez nem üres jelkép, vagy emlék, hanem szent jel, melynek nagy tartalmi mélysége és üdvösségi fontossága van.

A szent keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A róla szóló legenda szerint a Golgota hegyén talált maradványokat egy beteghez érintették, és amikor Krisztus keresztjének darabját nyújtották neki, meggyógyult. Ezen, a Golgota hegyén Nagy Konstantin, Szent Ilona fia emeltetett, építtetett egy bazilikát, melyet 335. szeptember 14-én szenteltek fel. Itt történt a keresztnek az első nyilvános ünneplése és felmagasztalása. Felmagasztalása, hisz a kereszt a gyalázat és megbélyegzés tárgya, valamint a megkínzás és a halálos ítélet kegyetlen eszköze volt. Nagyon fontos még tudnunk azt is, kedves testvérek, hogy a katolikus Egyházban sohasem a tárgy az elsődleges, sosem a tárgyat, hanem mi azt tiszteljük, amire ez emlékeztet minket. Így mi sem magát a keresztet tiszteljük magáért a keresztért, hanem a keresztet az Istenemberért.

De mi is valójában a kereszt? Mit jelent számunkra a kereszt? Avilai Nagy Szent Teréz így ír róla: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten.” És valóban, ha megfigyeljük életünket – így visszamenőleg, észrevehetjük, hogy minden egyes keresztviselésünkből tanultunk valamit, talán türelmesebbekké s kitartóbbakká, szívósabbakká lettünk általa.

A neves német teológus, Joseph Ratzinger bíboros, ma már mint szentatyánk, mikor megkérdezték tőle, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” Valóban, a kereszt, kedves testvérek, megmutatja, mire vagyunk képesek mi, emberek, de még jobban mutatja, hogy az Isten mire képes értünk. Ha ezt tudatosítjuk, hogy a kereszten maga az Isten áldozta fel magát, s hogy az emberekért áldozta fel magát, nem maradhatunk, viselkedhetünk úgy, mint ha ez minket hidegen hagyna. Nem vethetünk meg ezután egyetlen keresztet sem! Mindig, ha keresztet látunk, gondoljunk arra, hogy a Végtelen áldozta fel magát a végesért, a Mindenható a tehetetlenért, a Szent a bűnösért, az Ártatlan a gyilkosért, a Pásztor a bárányokért. Így legyen számunkra is a kereszt mindig szent, mindig szent jel! Ha ez állandóan bennünk, szívünkben lesz, a keresztvetésünkből nem lesz értelmetlen csapkodás, esetleg vakaródzás, hanem méltóságteljes tiszteletadás az értem meghalt Istenembernek, s magának a Szentháromságnak.

Krisztusban szeretett testvéreim! Minden egyes kereszt legyen számunkra szent kereszt, minden egyes keresztvetés legyen számunkra szent keresztvetés, minden egyes nyakláncon lógó kereszt legyen szent kereszt, hisz ezek mind magát az Istent mutatják nekünk.

Aranyszájú Szent János

Talán furcsa neve van mai szentünknek: Aranyszájú Szent János. Furcsa, de gondolhatjuk, miért illeti Egyházunk ezt a püspököt és egyháztanítót ezzel a jelzővel. Az aranyszájú melléknevet kiváló szónoklatai, igehirdetései, prédikációi miatt érdemelte ki.

Vajon miben rejlett beszédének ékessége, mivel nyert meg annyi sok eltévelyedettet Istennek? A mai zsolozsmában, az Egyház hivatalos imájában ő, Aranyszájú Szent János ír s írja le, mi a legfontosabb az életében, mitől bízik annyira Istenben: „Ha az egész föld megremeg is, én az én Uram levelét tartom a kezemben. Olvasom tartalmát, ez nekem várfalam és biztonságom. Felolvassam nektek is? Így szól: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig. /Mt 28,20/”

A Szentírás volt a mindene. Minden beszédében a Szentírás szavaival argumentál, magyaráz, azt veszi alapul, arra támaszkodik, abból indul ki és annak ígéreteihez jut el. A Szentírás minden egyes szavát komolyan vette, azt hirdette és az szerint élt.

Ma, az ő ünnepén helyénvaló a kérdés: Vajon mi mennyire vesszük komolyan a naponta hallott isteni szót? Mennyire befolyásol az minket? Nem megy csak be az egyik fülünkön, s ki a másikon? Aranyszájú Szent János közbenjárását kérjük ma: Kérd értünk az istent, hogy adjon nekünk fogékony szívet szavának megértésére és megvalósítására. 

Miserend és hirdetések - évközi 24. vasárnap

Évközi idő 24. vasárnapja

A keresztények körében talán legelterjedtebb imádság az, amit Jézus tanított meg az embereknek – ez pedig a Miatyánk. Biztos vagyok benne, hogy mi is mindannyian tudjuk, fejből, s hogy már sok ezerszer elimádkoztuk. Több kérésből áll ez az ima, s az egyik ilyen kérés így szól:  „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez a kérés egyértelműen egy olyan világot feltételez, amelyben van tartozás. Tartozás ember és ember között, tartozás Istennel szemben – írja szentatyánk. A mai evangéliumbeli történetünk lényegét is ezzel a szóval fejezhetjük ki: tartozás. Valaki valakinek valamivel tartozik. De hogy ne csak általánosságban beszéljük, vegyük szemügyre Jézus hasonlatát a gonosz szolgáról és az irgalmas úrról. Amivel a szolga tartozott, tízezer talentum volt. A talentum inkább volt mértékegység, mint fizetőeszköz. Egy talentum kb. 30 kg-nyi nemesfémnek, aranynak vagy ezüstnek felelt meg. Tehát a tízezer talentumnyi tartozás kiszámolható, de felbecsülhetetlen: 300 000 kg arany. Ma árfolyammal tizenhárommilliárd euró kb. A szolgatárs tartozása pedig 100 dénár volt: egy dénár volt a napi fizetése egy bérmunkásnak, tehát kb. 1400 euró. Ki lehet számolni, de lehetetlen összehasonlítani, vagy felbecsülni a különbséget a kettő között. Ez nem véltetlen, mert Jézus pontosan ezzel a borzasztóan nagy különbséggel szemlélteti: mennyit bocsát meg nekünk az Isten, és ehhez képest milyen kicsi, vagy kevés az a megbocsátás, amit nekünk kéne gyakorolnunk az emberek iránt.

Ha bűnt követ el ellenünk embertársunk, akkor ez a vétkes tartozás, a bűn tartozása megtorlást idéz elő. És ha a bűnt elszenvedő megbosszulja a bűnt, akkor az újabb adósságot eredményez, s így jön létre az adósságok láncolata, amelyben a tartozás súlya állandóan növekszik, és a belőle való menekülés egyre lehetetlenebb lesz – írja ugyancsak Benedek pápánk. Talán már mi is voltunk hasonló helyzetben, mikor a bosszút bosszú, s azt újabb bosszú követte, amire újabb bússzú volt a válasz… Ebből az adósságok láncolatából csakis megbocsátó elengedéssel szabadulhatunk. Ha a bűnt bűnnel viszonozzuk, csupán egy irányba tartunk – a lelki halál és örök kárhozat felé. Ha valóban keresztények, „Krisztusé”i vagyunk, nincs más út, mint a szívbéli megbocsátás. Nem léphetünk Isten elé anélkül, hogy ki ne békülnénk testvérünkkel. Megelőzni, elébe menni a kiengesztelődés gesztusával, ez az Isten helyes tiszteletének az előfeltétele – tanítja ugyancsak Joseph Ratzinger A Názáreti Jézus című művében. Ha az az ára egy békének, hogy éppen mi, sértettek lépjünk, tegyük meg a lépést, akkor meg kell tennünk. Nincs más út. Ha Istentől minden bűnünkre bocsánatot várunk, akkor nekünk is bármit meg kell bocsátanunk egymásnak. S még a köztünk lévő legnagyobb sértés megbocsátása is mindig csak csekélység marad Isten jóságával szemben.

Betegségek /Mt 10,28-33/

Milyen gyakran félünk a betegségektől. S már egy-egy kisebb nyavalya is el tud szomorítani, le tud törni. S biztos még imádkozunk is sokszor azért, nehogy valami súlyosabb betegségbe essünk. Talán a hideg is kiráz, mikor azt mondjuk: valaki rákos, infarktot kapott, agyvérzést, le kellett vágni a lábát a trombózis miatt, vagy még van ezer és ezer súlyos, halálos betegség. A legjobban pedig biztos, a halálos betegségektől félünk. S ha megbetegedünk, még többet imádkozunk. Mert félünk, hogy mi lesz. Ez így is van rendjén. De ezek, amiktől általában a legtöbbet félünk, mind testi, és nem lelki betegségek.

De Jézus ma azt mondja nekünk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, (…) inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszítja.” A bűn az, ami megöli a lelket. A halálos bűn. Ha egy gyilkos kórt állapítanak meg a szervezetünkben, szinte bármire képesek vagyunk, hogy megszabaduljunk tőle. De mi a helyzet a lelkünkkel? Mi a helyzet akkor, ha a halálos bűn kórja van bennünk? Akkor is megijedünk? Akkor is félünk a haláltól? Akkor is azonnal orvoshoz fordulunk?

Mai szentjeink, a kassai vértanúk is biztos féltek a haláltól. De minden igyekezetük arra irányult, hogy a lelkük tiszta legyen, mert tiszta, Istennek tetsző lélekkel ha meg is haltak, tudták, örökké élni fognak. Vegyünk róluk példát, és mi is tartsuk mindennél, még a testnél is fontosabbnak a lelkünket, hisz az isteni szó is utasít minket: „A lelki ember a lelkiekre törekszik.” /Róm 8,5/ A lelki embernek a lelke minden másnál többet ér.

"Választások" előtt /Lk 6,12-19/

Jézus életének egyik talán legfontosabb döntése az volt, hogy a sok tanítványból kiválassza azokat, akikre rábízhatja az egyház működését, tanítását és az egész világra való kiterjedésének feladatát. Hatalmas felelősséggel járt ez a döntés, ez a választás, hisz nagyban befolyásolta ez magának az Egyháznak a sorsát. Ma pedig maga az Egyház nagyon jól szemlélteti az elhangzott evangéliumi részben azt, minek köszönhetően tudott Jézus ilyen pontosan döntetni az apostolok kapcsán. Hisz tudjuk, az Egyház írja elő, hogy melyik nap melyik szentírási, illetve evangéliumi részt olvassuk fel. Az Egyház dönti el, az egyes napokon melyik mondattól melyik mondatig kell felolvasni az evangéliumot.

A mai evangélium pedig nem ezzel a mondattal kezdődik: „Jézus magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt…” Hanem egy nagyon fontos eseménnyel, mely még előtte történt: „Jézus az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.”

Jézus még mielőtt döntött volna ebben a nehéz dologban, előtte hosszú órákon keresztül Istennel beszélgetett, mert tudta, csak ő mutathatja meg neki, kiket kell választania.

S mi tudjuk, Jézus a mindenkori példaképünk. Róla kell példát vennünk mindenben. Ha valami nehéz dologban kell döntenünk, mi is igyekezzünk előtte a lehető legtöbb időt Isten imádásában tölteni. Hisz ő mindent tud. S ha jó szándékkal kérdezzük őt, biztos, hogy elégséges, sőt, kimerítő válaszra lelünk nála.

...a tanév kezdetén

Egyszer egy harmadikos kisfiú, akit Petinek hívtak, otthon könyökölve ült az asztalnál és egy kis füzetbe írt valamit. Az anyukája mellette volt és épp ruhákat vasalt. Kíváncsi volt, mit ír a fia. Meg is kérdezte tőle. Peti így válaszolt: szeretnék sok jót tenni, így most írom össze a jócselekedeteket, amiket tehetnék. Ha látnám, hogy valaki fuldoklik – írta a fiú -, azonnal vízbe ugranék, hogy segítsek neki. Az égő házból kimenteném a gyerekeket. Ha földrengés lenne, nem félnék attól, hogy  a romok közé menjek és kimentsek valakit… Ekkor az anyukája így szólt Petihez: Kisfiam, kérlek, vidd ki a szemetet a kosárból. De anyu – szólt Peti –, nem látod, hogy esik az eső? Most nem lehet, mert akkor vizes leszek…

Biztos már mondták nektek szüleitek, tanáraitok, hogy jók legyetek. De ilyenkor senki nem vár el tőletek valami erőtökön felüli teljesítményt, vagy csodát. Ismernek titeket. Ismerik a hibáitokat, de egyben a tehetségeteket is. Tudják, hogy nem vagytok tökéletesek, de azt is tudják, képesek vagytok megtenni azt a sok kis jót, amire van lehetőségetek az osztályban, az udvaron, az órán és a szünetben. Ma, amint a szentmise elején is hallottuk, egy szentre emlékezünk. Egy olyan szentre, aki 14 évvel ezelőtt még élt. Tehát néhányatoknak, mondjuk nektek, kilencedikesek, még kortársa is volt, egy időben élt veletek. S ez a szent asszony, kalkuttai boldog Teréz, vagy ismertebb nevén Teréz anya sokszor mondogatott magában és magának, de hangosan is, másoknak is egy mondatot, amely így szólt: „Nem kell nagy dolgokat tenni. Hanem kis dolgokat nagy szeretettel.”

Kedves diákok, kedves tanárok, szülők, nagyszülők, Krisztusban szeretett testvéreim. „Nem kell nagy dolgokat tenni. Hanem kis dolgokat nagy szeretettel.” Nem kell fuldoklókat kimentenünk, hanem talán csak fel kell venni az osztálytársamnak a tollát a földről, csak köszönnöm kell az idősebbnek, csak türelmesen kell szólnom a nem éppen jó viselkedés láttán is, csak példát kell adnom jószívűségemmel a gyermekemnek, csak nem kell a másikról a rosszat mindenkinek szétkürtölnöm.

Ezek látszólag nem nagy dolgok, de ha szeretettel, krisztusi nagy szeretettel teszem meg őket, nagy dologgá válnak. Mert egy életben legfeljebb egy embert tudok kimenteni az égő házból, de milliószor tudok apró örömet szerezni a padtársamnak, a kollégámnak, a szüleimnek.

Erre oktatnak, tanítanak minket szentjeink, de legfőképp a szentek Szentje, maga az Isten. Ebben a tanévben sem „…kell nagy dolgokat tenni. Csupán kis dolgokat nagy szeretettel.”

Miserend és hirdetések - évközi 23. vasárnap

Évközi idő 23. vasárnapja

Mindannyian már valószínűleg az alapiskolai hittanórákról emlékszünk Káin és Ábel történetére. Káin irigységből megölte testvérét. S mikor az Isten megkérdezte tőle, „hol van Ábel, a testvéred?”, ezt válaszolta: „Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?” Vagy mai szóhasználattal így mondhatnánk: Talán felelőséggel tartozom a testvéremért?

Ma tegyük fel mindannyian a kérdést: kiért tartozunk felelőséggel? Kiért felelünk mi?

Hogy miért beszéltem az előbb a testvérpár történetéről? Azért, mert a mai olvasmányunk Káin kérdésére ad kimerítő és mindannyiunk számára elgondolkodtató választ. Talán őrzője vagyok én embertársamnak? Ezekiel által szól az Úr: „Őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsd üzeneteimet.” Őrnek állítottalak testvéred mellé. Felelsz a testvéredért! Az isteni szó, kedves testvéreim, nem cicázik. Nem játszik. Nem komolytalan, hanem minden más szónál súlyosabb és határozottabb!

Krisztusban szeretett testvéreim, teljes odafigyeléssel hallgassuk meg újra az olvasmány, Isten ma hozzánk intézett szavait: „Ha te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vérét tőled kérem számon.” Teljesen világos: felelőséggel tartozunk azokért az emberekért, akik körülöttünk élnek, és nem hisznek Istenben, nem gyakorolják hitüket, bűnben élnek. A mai szabadelvű világunkban azt hangoztatják, hogy nem az én dolgom beleszólni más életébe. Hisz ő szabad ember. Az ő dolga. Hát nem az ő dolga. Hazugság. Az én dolgom is!

Manapság nem divat a felelősség. De minket nem irányíthat a többség véleménye, csak az Isten örök és nem változó szava. Mi nem a divat szerint élünk, hanem az Isten szerint. Mi nem oda akarunk jutni halálunk után, ahova a többség jut, hanem a mennyországba! Felelőséggel tartozunk azok iránt a hitetlenek iránt is, akik körülöttünk élnek. Mikor nektek ezeket mondom, állandóan előttem vannak Nagy Szent Gergely pápa szavai: „Mennyire kínoz engem az, amit most mondok, hiszen szavaimmal magamat ostorozom. Az én nyelvem sem tudja úgy hirdetni az igét, amint az méltó lenne, és az én életem sem követi nyelvemet…”

Édesanya vagy? Felelősséggel tartozol gyermekeid iránt. Házasságban élsz? Felelősséggel tartozol házastársad iránt. Testvér vagy? Felelsz testvéredért! Emberek között élsz? Felelsz a szomszédodért! Pap vagy? Felelsz községed minden tagjáért.

Krisztusban szeretett testvéreim!  Nem nyugodhatunk bele abba, hogy valaki közülünk /legyen ez családunkból, barátainkból, falunkból/ rossz útra tért addig, amíg szeretettel nem figyelmeztetjük. Jézus pedig még mélyebben beszél a dolgokról. Nem marad meg elméleti szinten, a gyakorlatba viszi át e szavakat. Azt is megmondja, hogyan kell figyelmeztetnünk azt, aki vétkezik.

De előtte nézzük meg, milyenek vagyunk is valójában. Hogyan igyekszünk „megtéríteni” egy-egy rossz útra tévedt például szomszédunkat: Ha látjuk, hogy valamit nem jól csinál, sőt, bűnt követ el, vagy már régebbtől bűnben él, az első az, hogy elítéljük, egyből elújságoljuk mindenkinek, akivel csak találkozunk. De neki egy szót sem szólunk, csak a háta mögött beszélünk. Ahelyett, hogy segítenénk neki, még jobban ártunk neki, és egyben saját magunknak is. De Jézus pont az ellenkezőjét tanítja. Először négyszemközt beszélj vele. Titokban, mert a szeretet mindig tapintatos. Csak később társaiddal együtt, hogy megnyerd őt, hogy jót tégy neki, hogy segíts neki. S csak akkor, ha senkire sem hallgat már, akkor vedd őt úgy, mint ha pogány lenne. Nagyon fontos a sorrend, hogy ne bűnre ne bűnnel, hanem segítséggel válaszoljunk.

Vajon mennyi hitetlen él közöttünk? Családunkban, utcánkban, községünkben… Legyünk bátrak, szólítsuk meg őket személyesen, tapintatosan… Ma Isten mindannyiunkat egytől egyig küld ezekhez az emberekhez. Nem jön ide semmi misszionárius, hogy megtérítse őket. Minket küld. 

egy újabb madárka :)

"...de a te szavadra kivetem a hálót." /Lk 5,1-11/

Szent Péter apostol a mai evangélium rész megtörténtekor még nem ismerte Jézust. Mégis az ő szavára kiveti a hálót. Olyat tesz, ami emberi ésszel és az ő több éves tapasztalatával nézve teljesen fölösleges és értelmetlen. De mégis megteszi, mert tudja, nem egy egyszerű ember mondja ezt neki.

Mi naponta találkozunk, beszélgetünk Jézussal az imáinkban, a szentmiséinkben. S mégis, oly kevésszer tesszük meg azt, amit Jézus kér tőlünk. Ma azért imádkozzunk, és arra törekedjünk, hogy ezek az Istennel való találkozások és beszélgetések egyre növeljék hitünket és bizalmunkat Isten iránt. Hogy ne csak meghalljuk, hanem meg is tegyük, amit Istenünk kér naponta tőlünk.