2011. október 31., hétfő
Mindenszentek ünnepe
Történt egyszer, hogy egy ember álmában a túlvilágon járt. Az ismert hithez híven maga Szent Péter vezette őt körbe – nem csak a mennyben, hanem a pokolban is. Először a pokolban nézhetett körül. Megrázó, azonban érdekes látvány fogadta. A pokol közepén egy hatalmas tál, tele a legfinomabb falatokkal. A tál mellett kanalak. De nem akármilyen kanalak. A kanalak nyele legalább két méter hosszú volt. Körös-körül pedig mindenhol csont sovány, éhező, az éhségtől és a haragtól gyötrődő emberek. Ekkor ez a mi emberünk megkérdezte Szent Péter: Hogy lehetnek ezek ilyen soványak, s miért nem esznek, ha ott a sok ennivaló. Szent Péter megválaszolta: a kanalak nyele olyan hosszú, hogy ha valaki ki is veszi vele a tálból az ennivalót, nem tudja a szájához tenni. Furcsa érzésekkel továbbmentek. A mennyországba. Azonban az emberünknek tátva maradt a szeme-szája. Kísértetiesen hasonlított a menny a pokolhoz – annyi különbséggel, hogy ott mindenki teljesen elégedett, jól lakott, kövér és boldog volt. Pedig ugyanolyan nagy tál, és ugyanolyan hosszú kanalak voltak ott is. Érthetetlenül állt ott az álmodó illető. Szent Péter azonban megmagyarázta: Míg a pokolban mindenki csak saját magát próbálta volna etetni – sikertelenül, itt a mennyben a hosszú kanalakkal tökéletesen tudják egymást etetni. Mert akik itt vannak, földi életükben tanulták meg ezt: Nem önző módon mindent csak maguknak hajszoltak, hanem egymásnak éltek, egymást segítve jutottak a mennybe, így itt is – egymást segítve élnek – Isten jelenlétében.
Mint mondják, minden hasonlat sántít – ez is. Azonban rámutat egy fontos dologra: önző módon, csak magunkra gondolva sosem juthatunk el a boldogító Isten-látásra. Ma mindenszentek ünnepét üljük: a megszámlálhatatlan nagy sereget – fehér ruhában, pálmaággal. Azokat az embereket, akik már az örök boldogságban vannak. Mindannyian különbözőek voltak, de mégis volt bennük sok közös. Mindenekelőtt Istent szolgálták, Istennek éltek. Azonban egy másik nagyon fontos közös tulajdonsága volt mindannyiuknak: Nem maguknak, hanem másoknak éltek. Nem csak ők akartak a mennybe jutni, hanem együtt családjukkal, barátaikkal, társaikkal.
Vegyük csak az apostolok példáját. Jézustól hallották, és Jézussal együtt élték meg az örömhírt, az evangéliumot. De nem elégedtek meg azzal, hogy ők már tudják, hanem elmentek az egész világba, és hirdették mindenkinek.
A vértanúk nem csak saját maguk előtt voltak hűek az Istenhez, hanem igyekeztek a hősi halállal másoknak – hívőknek és nem hívőknek egyaránt – példát mutatni. Hogy az ő halálig tartó hűségük másoknak is erőt és bátorságot adjon.
A szent szerzetesek, pápák, püspökök, papok sem csak saját magukat művelték, hanem tanítottak! Önzetlenül, hogy minél több lelket vihessenek magukkal a mennybe.
A szent családanyák, családapák, ifjak, lányok is elsősorban családjukért imádkoztak és hoztak annyi áldozatot. Sokan a legközelebbi családtagjuk megtéréséért ajánlották fel egész életüket.
A kereszténységben, a hitünkben a két főparancs egyike: szeresd felebarátodat! Legalább annyira, mint magad. Csak hogy összehasonlítsuk: például a sátánistáknál pont az ellenkezője dominál. Az ő jelszavuk: csak rólad szól, ne törődj senki mással. De mi a krisztusi példát követve, mint a milliónyi szent nem egyedül akarunk üdvözülni, hanem azokkal együtt, akikkel élünk.
Ha ezt határozzuk ma el, akkor minden szent fog segíteni ebben. Azok, akik ebben a pillanatban is arcra borulva imádják az Istent. És nem magukért, hanem értünk járnak közben, értünk könyörögnek!
Egy újabb kép
Tegnap délután unokaöcséimmel tartottam hazafelé
a nagykürtösi magyar szentmiséről,
mikor megálltunk egy pillanatra
naplementét fényképezni...
íme:
 |
| "Áldjátok az Urat, nap és holdvilág..." /Dán 3,60/ |
„Boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni.” /Lk 14,12-14/
Ezzel próbálkozzunk meg a mai napon, estén: adni valamit, amit talán csak mi tudunk. Önzetlenül, nem várva viszonzást. Hogy mi lenne az? Azon gondolkozzunk el, ebben a rövid csendben.
2011. október 30., vasárnap
2011. október 29., szombat
Évközi idő 31. vasárnapja
 |
A hazugság nem látszik mindig minden szögből... |
Talán meglepő, hogy a szelíd és alázatos szívű Jézus a farizeusok ellen ilyen keményen beszél. A farizeusi képmutatást Jézus olyan károsnak és súlyosnak látja, hogy sehol nem tapasztalt élességgel száll vele szembe. Jézus, aki minden bűnre talál bocsánatot, akinek minden bűnöshöz van fölemelő szava most kemény szigorral beszél a képmutatásról és hazugságról. Talán számunkra valóban meglepő Jézus keménysége. De ez nem jelenthet mást, mint a hazugság bűnének hatalmas súlyosságát. S talán sosem voltak annyira aktuálisak, időszerűek Jézus szavai, mint épp ma, ebben a hazugsággal, megtévesztéssel teli világban.
De nézzünk csak utána egy két ismert hazugságnak, hogy észrevegyük, valóban olyan nagy vétek-e ez a bűn. A Biblia tanúsága szerint éppen a hazugsággal, a sátán képmutatásával követte el az első ember az első bűnét, s ezzel kezdődött el az emberiség Istentől való elszakadása. Nem a gyilkosság, nem is a káromkodás, vagy a szemérmetlenség volt az első és talán legsúlyosabb következményekkel járó bűn. S ma mégis, talán csak azt tartjuk súlyos bűnnek, ha valaki öl, paráználkodik, vagy épp káromkodik. A lelkitükörben pedig a hazugság bűne mellett csak úgy elsiklunk, vagy ha be is valljuk, kimagyarázzuk, hogy csak ezért, vagy azért. Vajon nem elég súlyos bűn ez, ha ezzel fordította el az egész emberiséget a Sátán Istentől, és Jézus ennyire korholja ezt a bűnt? Maga a Szentírás, az Isten szava mondja: „Utálja az Úr a hamis ajkakat”. A Szentírás lapjain a következő bűnt is a hazugsággal tetézi meg Káin: Mit tudom én, hol a testvérem. Talán őrzője vagyok neki?
A Jézus által figyelmeztetett farizeusok hazugságainak kívülállóként nézve nem is voltak olyan nagy következményeik. Hisz sokan meghaltak anélkül, hogy az emberek megtudták volna, milyen is voltak valójában, belülről, milyen is volt a szívük. S talán mi is hajlamosak vagyunk ezen felfogás szerint ítélni: a hazugság súlyát azzal mérni, hogy milyen kárt okozott másoknak – főleg anyagiakban, vagy becsületben. Hajlamosak vagyunk teljesen megfeledkezni arról a kárról, ami az ember belsejében történik, ami kívülre talán nem is mutatkozik. De Jézus pontosan erre mutat rá: ha a belső piszkos, a külső tisztaság mit sem ér. Jussonak eszünkbe Jézus egy máshol elhangzott szavai: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?” /Mk 8,36/ Lehet, hogy a farizeusok tanításaikkal sokakat megnyertek, de lelkükre az örök kárhozat várt. Ne csupán a bűn külső következményeit nézzük, kedves testvéreim, hanem sokkal inkább, és sokkal hamarább a belső, az én lelkemre vonatkozó következményeit. Vagy ha a lopást és a rombolást súlyos bűnnek tartjuk, akkor lehet-e másként minősíteni azt a bűnt, amely a lelki kincsünket, a bizalmat töri össze, vagy rabolja el – s ami sokkal fontosabb és értékesebb számunkra minden anyagi értéknél? Lelkünk üdvössége forog veszélyben, ha Jézus által is ilyen súlyosan elítélt sátáni módszereket alkalmazunk – legyen bármi ezekkel a célunk. A Sátán módszere, hisz Jézus róla mondja: „Ő a hazugság atyja”. /Jn 8,44/
Krisztusban szeretett testvéreim! Talán már jobban tudatosítjuk, milyen súlyos belső következményei vannak a hazugságnak a mi lelkünket illetően. Vajon megéri-e talán épp a „békesség kedvéért”, vagy „jó akartból, jó szándékból” hazudnunk, ha ezzel üdvösségünket kockáztatjuk. Vegyük komolyan Jézus Krisztus mai szavait. Az igazság, aminek az atyja az Isten. Csak ez legyen szavainkban és tetteinkben egyaránt. Ezért „szálljunk magunkba, hogy Isten irgalmára mi is méltók legyünk.” /Misekönyv/
2011. október 28., péntek
Ima-munka /Lk 6,12-16/
Jézus mielőtt kiválasztotta volna az apostolokat, imádkozott egy egész éjjelen keresztül. Ez az idő késztette Jézust cselekvésre. Másnap reggel lejött a hegyről és kiválasztotta apostolait.
Jézus volt az, aki tökéletes összhangba tudta hozni az imádságot és a munkát. S úgy gondolom, ebben is mindannyian tanulhatunk tőle. Mert talán néha amikor imádkozni kezdünk, olyan gondolataink lehetnek, hogy mennyivel többet tehetnénk, ha dolgoznánk helyette, vagy segítenénk másoknak. Pedig Jézus példájából látjuk, hogy pontosan az ellenkezője az igaz. Ha nem töltjük fel magunkat Istennel imádság közben, mit adunk tovább azoknak, akikkel találkozunk? Nemo dat quod non habet – Nem adhatjuk senkinek azt, amink nincs. Ezért kell összhangba hoznunk az imádságot a munkával.
Szent Ágoston szavai talán éppen ebben segítenek minket: „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna.”
Mai szent apostolainknak Szent Simonnak és Júdás Tádénak sikerült megtalálniuk az igehirdetés nagy feladata és az Istenben való elmerülés, az imádság egyensúlyat. Az ő közbenjárásukat kérjük, hogy mindig jól döntsünk: mikor és mennyit kell imádkoznunk, vagy dolgoznunk.
2011. október 27., csütörtök
Vicc
Az előző prédikációval kapcsolatban eszembe jutott egy vicc...nem épp bibliai, de mégis talán a témához kapcsolódik:
Mi az?
- Az egyik fülön be, a másikon ki, mégis a fejedben marad?
- Csákány :)
Kérdezz-felelek /Róm 8,31b-39/
Bizonyára tudjátok, s tapasztaltátok, hogy pl. egy iskolában úgy lehet a legjobban megtanítani a gyermeknek és megérttetni a gyermekkel valamit, ha rávesszük, ő maga kérdezzen rá az adott dologra. Mert a kérdés mindig gondolkodásra készteti az embert. Ha valamit csupán elmondunk, akkor az sokszor az egyik fülön be, a másikon ki módszerrel elveszik, nem marad meg.
Az egyház régebbi katekizmusai is ezzel a kérdés-felelet módszerrel voltak elkészítve, megfogalmazva. Tudták jól, hogy hitünk alapjait is meg kell értenünk, nem elég csak bemagolnunk. Mert a kérdés hallatán nekünk kell megfogalmazni azt, amit mi tudunk, úgy, ahogyan mi látjuk, azokkal a szavakkal, melyek szerintünk a leghelyesebbek.
A mai olvasmányban tíz kérdés tevődött föl hitünkkel kapcsolatban, melyekre mindannyiunknak válaszolnunk kell. Ezek gondolkodásra késztetnek minket, hogy mi adjuk meg a választ. Hogy a felelet a mi elménkből, szívünkből jöjjön. Hogy a hitünk, amint vallunk a mi személyes, meggyőződésből fakadó hit legyen. Próbáljunk meg most elgondolkozni e ma már egyszer hallott kérdéseken, és csendben válaszoljuk rájuk:
Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard?
2011. október 25., kedd
Keresztény, ne csak jó ember! /Lk 13,18-21/
Két dologhoz hasonlítja ma Jézus az Isten országát. Két dologhoz, amely nagyon szorosan összefügg. Az egyik a mustármag, a másik a kovász. „A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz (…) hasonlít a kovászhoz” – hallottuk.
A mustármag hasonlatát az Isten országának külső növekedésére, fejlődésére, azaz az evangélium terjedésére szokták alkalmazni. Amint a mustármag fává terebélyesedik, úgy növekszik az egyház a világban. A kovász hasonlata pedig arra mutat rá, hogy ez az evangéliumi lelkület belülről kell, hogy átjárjon és alakítson minden egyes keresztény embert. Fontos, hogy a kettőt ne válasszuk el egymástól, hanem együttesen szemléljük és együttesen valósítsuk meg.
Ezért legyünk keresztények, Krisztus-követők. Szentek, és ne csak jó emberek akarjunk lenni!
2011. október 24., hétfő
A jótett mindenek előtt /Lk 13,10-17/
A zsidóknál a szombati napra vonatkozó törvények voltak a legszigorúbbak. Pontosan meg volt szabva, hogy mit szabad, és mit tilos megtenni. Ebbe kötnek bele a zsidók, mikor Jézus a jót teszi, segít az emberek lelki-testi bajain. Ezzel Jézus az imént hallott tettével is arra mutatott rá, hogy a jó megtevését semmilyen törvény, ok, vagy parancs nem gátolhatja.
A mi életünkben pedig hányszor megesik, hogy elmulasztjuk a jót, mert úgy gondoljuk, talán nem lenne illő ezt, vagy azt a jót megtenni, nem éppen alkalmas a helyzet, félünk, hogy majd mit mondanak, mit fognak szólni, hogyan fognak reagálni. Annyi szokást, törvényt, kifogást találunk, pedig Jézus ma azt mutatja meg: a jó megtevése fontosabb minden másnál. Merítsünk erőt ma az Oltáriszentségben köztünk lévő Krisztustól, hogy ne féljünk megtenni a jót, bármilyen furcsán is fognák ránk nézni.
2011. október 22., szombat
Évközi idő 30. vasárnapja
Mikor a papi szemináriumba és a teológiai egyetemre jártam, szokásom volt idézeteket gyűjteni. Mikor a Szentírást, vagy más könyveket olvastam, ha megragadott egy-egy gondolat, igyekeztem, azt azonnal papírra vetni, hogy el ne felejtsem. Volt azonban néhány olyan gondolat, amely annyira megragadott, hogy nem elégedtem meg azzal, hogy egy füzetbe leírjam, hanem jó nagy lapra kinyomtattam és kiragasztottam a szobám falára, hogy állandóan szemem előtt, mint egy felkiáltójeles üzenet legyen.
A mai evangélium olvasásakor is egy ilyen latin idézet jutott eszembe, mely egykor a szobám falán lógott, de mára már csak az emlékezetembe van felírva. Szent Ágoston szavai ezek, szabad fordítással, kicsit tágabb szövegkörnyezettel: „Mindannyian az Úrhoz akarunk menni, akit teljes szívünkből, lelkünkből és értelmünkből kell szeretnünk. Igaz, valójában még nem érkeztünk meg az Úrhoz, de a felebarátaink itt vannak velünk. Ezért aztán viseljétek gondját azoknak, akikkel együtt mentek az úton, hogy elérkezzetek Ahhoz, Akivel maradni vágytok.” Gyönyörű és milyen mély szavak ezek, kedves testvéreim, melyek kimondják: Nincs más út az Isten-szeretéshez, egyedül a felebarátaink szeretete. Az Istent nem tudjuk teljes mértékben szeretni, mert még nem vagyunk nála, mert még nem jutottunk el hozzá. Felebarátainkat azonban annál inkább szerethetjük teljes mértékben, mert ők itt vannak velünk, együtt járják a földi élet útját – velünk.
Tudjuk, Istent hogyan lehet szeretni. Hisz imádkozunk. Imádkozunk azért naponta, többször naponta, mert tudjuk, így lehet megmutatni, hogy szeretjük Urunkat. Aztán egy más módja a szeretetünk kinyilvánításának, hogy valamit felajánlunk Istennek. Sok mindent fel tudunk neki ajánlani. S talán ez az egyik legcsodálatosabb dolog az Istennel való kapcsolatunkban, hogy bármit fel tudunk neki ajánlani. Bármit. Nem csak azt, ami fáj, hanem azt is, ami boldoggá tesz. Felajánlhatjuk Istennek a sikereinket, a sikertelenségeinket. Az örömünket, a bánatunkat. A bűneinket és az erényeinket. A szenvedést és a jólétet. A könnyet és a mosolyt egyaránt. Ez is egy módja a mi Isten-szeretetünknek. S végül tudjuk, ha valóban szeretjük őt, nem csak szavainkkal, hanem tetteinkkel pecsételjük meg azt: megtartjuk parancsait. Az összes említett eszközzel kifejezhetjük Isten iránti szeretetünket.
De Szent Ágoston ettől még tovább megy. Azt mondja: „Az életeddel szeress!” S itt a mai kettős főparancs nyitja. Jézus egy szintre emelte a két parancsot: szeresd Istent (…) és szeresd felebarátodat. Mert életünkkel, földi életünkkel szeretni mi mást jelent, mint embertársainkat szeretni, hisz velük, egymással élünk. Csak egymás szeretetén keresztül juthatunk el az Istenhez.
Egy rally fotó
Tudom, hogy egy ilyen téma nem éppen egy egyházközösség oldalára tartozik...de egy atyának is lehet hobbija :)
Ezt a múlt heti rally versenyen fényképeztem Kovácsiban (persze megfúszereztem egy kis PS-pal, hogy a szemnek kívánatosabb legyen)...szóval a plébániánk területén...ezért talán mégis ide tartozik :)
2011. október 21., péntek
Az istenes élet mindenütt megnyilvánult életében - Boldog IV. Károly
IV. Károly király élete azonban merőben más volt, mint egy átlagos királyé. 1914-ben nagybátyját, Ferenc Ferdinándot Szarajevóban meggyilkolták és így lett Károly főherceg a trónörökös. Ferenc József császár két évvel később bekövetkezett halála után pedig mai szentünk az I. világháború kellős közepén – mondhatjuk, a legkevésbé alkalmas pillanatban – került 29 évesen a trónra.
Ami őt azonban a háborús hatalmak államfői közül szentté tette, az az volt, hogy teljes mértékben követte az akkori szentatya, XV. Benedek pápa béketörekvéseit és utasításait. Az Egyház tanítását vette alapul uralkodásában, s még ha ezért száműzetésbe is került, sosem bánta meg, hogy hatalmát keresztényhez méltón gyakorolta.
Mivel mindenben az Istent akarta követni, viszonzásul maga az Isten lett örök jutalma. Vegyünk ma róla példát, és életünk minden egyes területén igyekezzünk keresztény módon gondolkodni és cselekedni. Ezt üzeni nekünk első magyar királyunk, Szent István, és ugyanúgy utolsó magyar királyunk, Boldog IV. Károly is.
2011. október 20., csütörtök
„Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást.” /Lk 12,49-53/
Vajon milyen békéről és milyen széthúzásról beszél nekünk Jézus? Minden bizonnyal a megalkuvó békességről. Jézus, amint arról már elmélkedtünk, nem volt megalkuvó. S a mai evangéliummal minket is figyelmeztet: nem lehetünk megalkuvók. A békességet talán lehet, de sosem szabad bűnös eszközökkel elérni.
Ebből adódóan nálunk, keresztényeknél egyszerűen nem kaphat helyet a „hazudtam, de csak a békesség kedvéért” módszer. Sosem ismerhetjük el Macchiavelli elméletét, mely szerint a cél szentesíti az eszközt. A cél sosem szentesíti az eszközt. A jó cél érdekében sosem használhatunk fel bűnös eszközöket. A Katolikus Egyház Katekizmusa kimondja, hogy a jó cselekedet föltételezi egyszerre a tárgy, a cél és a körülmények jóságát (KEK 1755). Nem elég a jó szándék, a körülményeknek is jóknak kell lenniük.
S talán pontosan Jézus ezen szavaiért lesz széthúzás közöttünk, a családban is, mert az igazságot soha nem fogjuk felcserélni hazugságra, a megalkuvás békéjére. De Jézus példájára az igazság sosem a kárunkra, hanem mindig a megtisztulásunkra és épülésünkre szolgál majd. Ahogyan elhunyt püspökatyánk jézusi jelmondata is szólt: „Az igazság megszabadít titeket.” /Jn 8,32/
2011. október 19., szerda
Missziósaink képekben Nr. 5
Adós maradtam még a vasárnapi szentmisén készült képekkel.
Apukám fényképezett ott, köszönöm neki :)
Tehát az utolsó missziós képek, tessék:
Még egyszer hála és köszönet a missziósoknak!
A jó Isten legyen jutalmuk!
2011. október 18., kedd
Más szemszög - Szent Lukács evangélista
Remélhetőleg soha nem szenvedtetek semmilyen súlyos autóbalesetet. Azonban sokszor hallunk a hírekben arról, hogy milyen nagy közúti balesetek történnek. Az esti híradókban, melyek ezekről beszámolnak, igyekeznek megszólaltatni a szemtanúkat, illetve a belesetet szenvedő egyik, vagy másik felet, vagy épp a kiérkező rendőrt, vagy mentőst. S talán már észrevettétek, hogy ugyanazt az esetet milyen nagy és jelentős különbségekkel, eltérésekkel mesélik el. Nem azért, mert hazudni akarnának, hanem mert máshogy látták, máshogy élték meg az adott balesetet. Máshogy a sofőr, máshogy a másik vezető, máshogy a szemtanú, máshogy a rendőr… Ugyanaz az eset, mégis olyan sok fajta elbeszélés. Többek között ez azért van, mert mi emberek nem csak pusztán nyersen elmondunk valamit, hanem igyekszünk azt megérteni, szavainkkal igyekszünk magyarázni, s ha kell, kiegészíteni a történteket.
Négy evangélistát ismerünk, melyek közül ma Szent Lukácsot ünnepeljük. Négyen négy féleképpen, négy különböző szemszögből írták le azokat az eseményeket, melyek átéltek Jézus társaságában. Nekik köszönhetően Jézus Krisztus, az Istenember személyét sokkal szélesebb látószögből szemlélhetjük és ismerhetjük meg. Szent Lukács evangélista az irgalmas Jézust mutatja be nekünk. Neki köszönhetjük azt, hogy szavain keresztül érezhessük és tapasztalhassuk, az Isten állandóan nyitva tartja otthonát számunkra, ha a bűnnel eltávolodtunk tőle.
Ma köszönjük meg Szent Lukács evangélistának, hogy az ő Jézus szemléletén keresztül Isten végtelen irgalmasságát ismerhetjük meg. Használjuk fel-, és soha ne ki ezt az irgalmat. Bármennyiszer bármilyen nagyot is vétettünk, mai szentünktől tudjuk: Istenünk fiává fogad vissza.
2011. október 16., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)