Nekem csak senki ne parancsolgasson!
Biztos már többször hallottuk ezt a kijelentést...talán gyermekeinktől, unokáinktól, barátainktól, vagy ismerőseinktől. Sőt, lehet, hogy már...többször...saját magunktól is.
Egy kis gyerek még ezt nem mondja ki, de cselekedeteivel, szavaival tudtunkra adja: nem éppen szereti, ha parancsolnak neki...inkább mindent csinálna csak a saját kedve szerint.
A kamaszodók is kimutatják, de már szavaikkal is – sokszor elég keményen – megmondják: úgy vélik, nincs szükségük a felnőttek parancsaira. Nem akarják, hogy őket valaki is vezesse, irányítsa, parancsolgasson nekik. És sok felnőtt is annyira magabiztosnak érzi magát, annyira tökéletesnek érzi magát, hogy ha bárhol előírással találkozik, ezt mondja: „Nekem csak senki ne parancsolgasson!”
És mi is… ha valóban elgondolkozunk eddigi életünkön… hibáinkon… talán mindannyian észrevesszük: Mennyire felelőtlenek vagyunk, mikor azt mondjuk: Isten ne szóljon bele életünkbe, ne adjon parancsokat… majd… majd mi rendezzük életünket úgy, ahogy akarjuk.
Mindez pedig azért van, mert nem vesszük észre a parancsok mögött az Isten féltő atyai szeretetét és azt, hogy ő nem korlátozni akar minket. Mikor egy mellékútról jövünk ki a főútra, az a STOP tábla nem korlátozni akar minket, nem csak úgy van ott, hogy idegesítsen, hogy még véletlenül se érhessek időben oda, ahova akarok. Pontosan ellenkezőleg. Bebiztosítja a legbiztonságosabb utat, hogy biztos elérjek oda, ahova szeretnék. S valami hasonlók az Isten parancsai is. Korlátozás helyett segítenek minket, pontos utasításokat adnak a biztonságos élethez, a biztonságos úthon.
Vegyük észre ezért minden parancs mögött Istenünk féltő atyai szeretetét. Így sokkal könnyebb lesz betartani a parancsokat, és Istenhez is sokkal közelebb kerülünk. Mert nem csak parancsból nem fogunk ölni, haragudni, házasságot törni, esküdözni, hanem mindenekelőtt Isten iránti szeretetből.
