2011. április 20., szerda

"hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak" /Iz 50,4-9/

A mai olvasmányban Izaiás prófétától hallottuk e szavakat: „Prófétája által Isten szenvedő Szolgája így beszél: «Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak»”. S tudjuk, hogy ez az Isten szenvedő Szolgája nem más, mint Jézus Krisztus. Ő az, aki még saját szenvedései közepette is szavaival támasza tud lenni a megfáradtaknak. Mikor szenvedése útján töviskoronával a fején, kereszttel a vállán, végkimerültségben találkozott a síró asszonyokkal – nem magát sajnáltatta, hanem félretette saját fájdalmát, saját baját, saját szenvedését, s vigasztalta őket!
Lehet, nekünk se okoz gondot vigasztalgatni szenvedő embertestvérünket. Nekünk se okoz gondot, ha mi teljesen rendben vagyunk, teljesen egészségesek, nyugodtak, s még jókedvünk is van… akkor gond nélkül megy a vigasztalás, gond nélkül jönnek a biztató szavak…
De mi van akkor, ha épp betegek vagy szomorúak vagyunk, vagy fáradtak és idegesek? Tudunk-e ilyenkor is másokat vigasztalni? Tudunk-e ilyenkor egyáltalán egyetlen jó, biztató szót intézni a másik emberhez?!
Ha tudunk, adjunk hálát ezért Istennek. Ha viszont nem, akkor kérjük a fájdalmak férfiát, azt, aki tudja, mi a szenvedés, hogy ebben is tudjuk példáját követni.