Milyen gyakran félünk a betegségektől. S már egy-egy kisebb nyavalya is el tud szomorítani, le tud törni. S biztos még imádkozunk is sokszor azért, nehogy valami súlyosabb betegségbe essünk. Talán a hideg is kiráz, mikor azt mondjuk: valaki rákos, infarktot kapott, agyvérzést, le kellett vágni a lábát a trombózis miatt, vagy még van ezer és ezer súlyos, halálos betegség. A legjobban pedig biztos, a halálos betegségektől félünk. S ha megbetegedünk, még többet imádkozunk. Mert félünk, hogy mi lesz. Ez így is van rendjén. De ezek, amiktől általában a legtöbbet félünk, mind testi, és nem lelki betegségek.
De Jézus ma azt mondja nekünk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, (…) inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszítja.” A bűn az, ami megöli a lelket. A halálos bűn. Ha egy gyilkos kórt állapítanak meg a szervezetünkben, szinte bármire képesek vagyunk, hogy megszabaduljunk tőle. De mi a helyzet a lelkünkkel? Mi a helyzet akkor, ha a halálos bűn kórja van bennünk? Akkor is megijedünk? Akkor is félünk a haláltól? Akkor is azonnal orvoshoz fordulunk?
Mai szentjeink, a kassai vértanúk is biztos féltek a haláltól. De minden igyekezetük arra irányult, hogy a lelkük tiszta legyen, mert tiszta, Istennek tetsző lélekkel ha meg is haltak, tudták, örökké élni fognak. Vegyünk róluk példát, és mi is tartsuk mindennél, még a testnél is fontosabbnak a lelkünket, hisz az isteni szó is utasít minket: „A lelki ember a lelkiekre törekszik.” /Róm 8,5/ A lelki embernek a lelke minden másnál többet ér.
