2011. szeptember 10., szombat

Évközi idő 24. vasárnapja


A keresztények körében talán legelterjedtebb imádság az, amit Jézus tanított meg az embereknek – ez pedig a Miatyánk. Biztos vagyok benne, hogy mi is mindannyian tudjuk, fejből, s hogy már sok ezerszer elimádkoztuk. Több kérésből áll ez az ima, s az egyik ilyen kérés így szól:  „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez a kérés egyértelműen egy olyan világot feltételez, amelyben van tartozás. Tartozás ember és ember között, tartozás Istennel szemben – írja szentatyánk. A mai evangéliumbeli történetünk lényegét is ezzel a szóval fejezhetjük ki: tartozás. Valaki valakinek valamivel tartozik. De hogy ne csak általánosságban beszéljük, vegyük szemügyre Jézus hasonlatát a gonosz szolgáról és az irgalmas úrról. Amivel a szolga tartozott, tízezer talentum volt. A talentum inkább volt mértékegység, mint fizetőeszköz. Egy talentum kb. 30 kg-nyi nemesfémnek, aranynak vagy ezüstnek felelt meg. Tehát a tízezer talentumnyi tartozás kiszámolható, de felbecsülhetetlen: 300 000 kg arany. Ma árfolyammal tizenhárommilliárd euró kb. A szolgatárs tartozása pedig 100 dénár volt: egy dénár volt a napi fizetése egy bérmunkásnak, tehát kb. 1400 euró. Ki lehet számolni, de lehetetlen összehasonlítani, vagy felbecsülni a különbséget a kettő között. Ez nem véltetlen, mert Jézus pontosan ezzel a borzasztóan nagy különbséggel szemlélteti: mennyit bocsát meg nekünk az Isten, és ehhez képest milyen kicsi, vagy kevés az a megbocsátás, amit nekünk kéne gyakorolnunk az emberek iránt.

Ha bűnt követ el ellenünk embertársunk, akkor ez a vétkes tartozás, a bűn tartozása megtorlást idéz elő. És ha a bűnt elszenvedő megbosszulja a bűnt, akkor az újabb adósságot eredményez, s így jön létre az adósságok láncolata, amelyben a tartozás súlya állandóan növekszik, és a belőle való menekülés egyre lehetetlenebb lesz – írja ugyancsak Benedek pápánk. Talán már mi is voltunk hasonló helyzetben, mikor a bosszút bosszú, s azt újabb bosszú követte, amire újabb bússzú volt a válasz… Ebből az adósságok láncolatából csakis megbocsátó elengedéssel szabadulhatunk. Ha a bűnt bűnnel viszonozzuk, csupán egy irányba tartunk – a lelki halál és örök kárhozat felé. Ha valóban keresztények, „Krisztusé”i vagyunk, nincs más út, mint a szívbéli megbocsátás. Nem léphetünk Isten elé anélkül, hogy ki ne békülnénk testvérünkkel. Megelőzni, elébe menni a kiengesztelődés gesztusával, ez az Isten helyes tiszteletének az előfeltétele – tanítja ugyancsak Joseph Ratzinger A Názáreti Jézus című művében. Ha az az ára egy békének, hogy éppen mi, sértettek lépjünk, tegyük meg a lépést, akkor meg kell tennünk. Nincs más út. Ha Istentől minden bűnünkre bocsánatot várunk, akkor nekünk is bármit meg kell bocsátanunk egymásnak. S még a köztünk lévő legnagyobb sértés megbocsátása is mindig csak csekélység marad Isten jóságával szemben.