2011. szeptember 17., szombat

Miserend és hirdetések - évközi 25. vasárnap

Évközi idő 25. vasárnapja

Biztos, hogy sokan próbálunk Isten parancsai, tervei és szavai szerint élni, s igyekszünk valóban kapcsolatban lenni Istennel. Próbálunk a lehető legtöbbet és legjobban imádkozni, igyekszünk megvalósítani azt, amit az evangéliumokban hallunk. Biztos, hogy keressük az Istent s remélhetőleg ma is ezért és nem csak szokásból vagyunk itt az ő házában.

De bármennyire is igyekszünk Istennel élni, bármennyire is keressük őt, bármennyire is próbáljuk őt bevonni az életünkbe, megesik, és sokszor megesik az, hogy nem értjük az Istent. Nem értjük, mit miért tesz. Nem értjük, miért engedi meg, hogy súlyosan megbetegedjünk, hogy elveszítsünk valakit, akit annyira szerettünk, hogy ne sikerüljön az, amire annyit készültünk. Nem tudjuk igazán felfogni az Isten logikáját, melyben, ahogy ő mondja, az elsőkből bármikor lehetnek utolsók, az utolsókból pedig elsők. Mindent próbálunk emberi szemszögből, magyarázni, de nem lehet. De ez nem csak a mi korunk problémája, hisz több mint 2500 évvel ezelőtt megírta már Izajás próféta azokat a szavakat, amelyeket ma hallottunk az olvasmányban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” /Iz 55,7/ S ha ezt maga az Úr, az Isten mondja, akkor ez egy olyan dolog, melyet nem lehet kiiktatni az életünkből, mellyel együtt kell élnünk, mellyel meg kell tanulnuk együttműködni. De vajon lehetséges ez? Lehetséges mindent elfogadnom és elhinnem, csak mert azt Isten akarja és Isten mondja? Hogyan fogadjam el azt, amit nem értek?
Történt egyszer, hogy egy több emeletes ház kigyulladt. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Egy 8 éves kislány azonban az emeleten ragadt. A lépcsőház égett, így az utcára néző erkélyre, a balkonra menekült. Ott meghallott egy ismerős hangot: Ugorj, elkaplak! A kislány azonnal felismerte édesapja hangját, de a nagy füsttől semmit sem látott. Nem merek, mert nem látlak, apu – válaszolta. Én azonban látlak, bízz bennem! A kislány nagy bátorságot véve kiugrott s így megmenekült. Az édesapja iránti bizalma mentette meg. Pedig úgy ugrott, hogy semmit sem látott. Hogy miért mondtam ezt el, kedves testvéreim? Mert éppen a mi kis gyermekeink lehetnek például számunkra. Mint ahogyan Jézus mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” A gyermek bízik a szüleiben. Bízik, mert tudja, ők jobban tudják a dolgokat, tapasztaltabbak és mindenekelőtt tudja: a szülei szeretik őt. Ez váltja ki benne a bizalmat. Hányszor bizonyítja igazát egy kisgyermek azzal: tudom, mert apu mondta. A gyermek elismeri, hogy a szülei okosabbak, bölcsebbek, pedig sok mindent nem ért meg. Sok mindenről nem tudja, miért csinálják úgy, csak tudja, hogy az jó.
S ezt a gyermeki, de nem gyerekes magatartást kell elsajátítanunk elsősorban nekünk, felnőtteknek a mi Mennyei Atyánk iránt. Bízni benne. A bizalom azonban nem jön csak úgy. Ki kell építeni. Csak logikus, tudatos gondolkodással, elmélkedéssel juthatunk el a valódi bizalom szintjére. Tudatosítanunk kell, mint a gyermeknek, hogy a mi Istenünket nem csak mindentudónak hívják, hanem az is. Hogy ő mindent tökéletesen, nálamnál végtelenül okosabban, bölcsebben tud. Hogy „az ő gondolatai nem a mi gondolataink.” De hogy az övé a jobb, a tökéletes. Tudatosítanunk kell, hogy a mi Istenünk valóban, és nem csak név szerint Mindenható. Ő mindent megtehet. S végül, de nem utolsó sorban tudatosítanunk kell, hogy ő a mi boldogságunkat, s mindenekelőtt a mi örök boldogságunkat akarja. Az Isten gondoskodik rólunk. Máshogy, mint ahogy mi elképzeljük. Máshogy, de mindenekelőtt sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Csak ezek után juthatuk el oda, hogy kikötések és feltételek nélkül bízzunk az Istenben.
A mai vasárnapon kezdjük meg ennek a bizalomnak a kiépítését. Csak így lehetünk boldogok, csak így juthatunk el az örök boldogságba, s csak így válik a földi életünk is boldoggá, mert tudni fogjuk, az Isten szeret és gondunkat viseli.