2011. december 7., szerda

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása

Sok ünnep, melyet az egyházi év folyamán ünneplünk egészen az egyház első évtizedeibe, évszázadaiba vezethető vissza. Mai ünnepünk azonban nem rendelkezik évezredes hagyománnyal, egy viszonylag új keletű örömnapról van szó. Viszont azt, hogy Szűz Máriára nem hatott az áteredő bűn, tehát hogy szeplőtelenül fogantatott immár hitünk dogmájaként, egyik fő tanításaként valljuk. Szűz Mária volt az egyetlen ember (persze Krisztus Urunkat kivéve), akit nem szennyezett be az áteredő bűn.
Minden hittételt, dogmát, melyet ma is vallunk, a szentatya hirdet ki ünnepélyesen a római Szent Péter bazilika katedrájáról. Így válik hitünk tanítása egyre teljesebbé, mert folyamatosan fedezzük fel azokat az igazságokat, melyek az isteni kinyilatkoztatáskor jelen voltak, de nem ismertük még azokat a mag teljes valóságukban. Tehát sosem valami új dolgot talál ki az Egyház, ha kihirdet egy-egy hitigazságot, csupán felfedi a leplet a már meglévő igazságról.
Hasonló módon történt 1854 december 8-án, mikor IX. Piusz pápa hosszas imádság és az ókeresztény egyház hitének átvilágítása után ünnepélyesen kijelentette: „A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére a katolikus hit fölmagasztalására… kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy… a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában… az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt.” Latinul „Immaculata sine labe originali concepta”.
De amint már említettük, nem csak a 19. század közepétől igaz ez s él az emberek hitében, hanem egészen a kezdetektől. Ezt a hittételt talán nem is annyira szavaival, mint inkább éltével vallotta meg római katolikus Egyházunk. Már Szent Ágoston a 4. században minden kétség nélkül vallotta: „Mária mindenben legyőzte a bűnt.” Ahogy ezt sok helyen a festményi és szobrászati művészetben is jelképesen alkalmazzák: Szűz Mária, ki lábával eltiporja a Sátánt jelképező kígyót. Része volt a hitéletnek Mária teljes tisztasága. Az Isten még mielőtt a Szűzanya megszületett volna, kiválasztotta őt egy minden tekintetben egyedülálló feladatra: az Istent kellett megfogannia, megszülnie és felnevelnie. Az Istennek pedig van hatalma arra is, hogy megtegye a minden emberre áteredő bűn alól való kivételt. Ezért mondja Szűz Mária és ma is mondja menny örök országában: „Magasztalja lelkem az Urat, mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.
De vajon miért fontos számunkra a mai ünnep, az, hogy Szűz Mária mentes volt minden bűntől?
A mai szentmise prefációja adja meg erre a választ: „Te Máriát adtad népednek, hogy mindenkinél hathatósabban pártfogoljon minket, és ő legyen az életszentség példaképe.” Hogy ő legyen az életszentség példaképe: mindannyiunk számára. Hogy ne csak köszöntsük őt, imádkozzunk hozzá, ünnepeljük őt, hanem hogy ő legyen a mi életünk példaképe. Hogy mi se tegyük lejjebb a mércét, hogy mi sem adjunk alább, hanem olyan életszentségre, olyan szent életre törekedjünk, amilyet Szűz Mária élt. Ő, a Szeplőtelen, az Immaculata legyen a mi példaképünk: az alázatosságban, a szelídségben, a jóságban, az önfeláldozó szereteben.

Szentmise - 8. rész

Ha szentmisében a pap imádságra szólítja fel a híveket, akkor ez általában így hangzik: Könyörögjünk!, vagy Imádkozzatok testvéreim! vagy Üdvözítőnk parancsára így imádkozzunk…
De a felajánlási könyörgés után, amiről tegnap elmélkedtünk, egy más felszólítás következik. Ez a pap és hívek közötti párbeszéd így szól: „Az Úr… Emeljük fel szívünket… Adjunk hálát…” S hogy miért olyan különleges ez? Mert, ahogy megfigyelhetjük, itt nem egyszerű imádságra szólít fel minket, hanem hálaadásra, „eukarisztiára”, a szentmise legfontosabb és legszentebb eseményére. Ezzel a párbeszéddel kezdődik az ún. prefáció. Szent Ciprián azt mondta, hogy ezzel kell a kereszténynek kezdenie minden imádságát: felemelni a szívet. Minden testi és világi gondolatnak a háttérbe kell szorulnia, s az érzékeknek az Úrra kell irányulniuk. Ez a prefáció egy hálaadó ének, melyben a pap megköszöni Istennek a kapott ajándékokat, Isten minden ajándékát. Erre felel a nép, mikor a Szent vagy-t énekli. Ez a gyönyörű énekünk Izajás próféta könyvéből, látomásából származik, mikor az angyali karok meglátván az Istent ezt az éneket énekelték: Szent vagy 3x, mindenség Ura, Istene. A Szent vagy felkiáltás a mi helyzetünket teszi átélté, tehát hogy mi, akik itt a szentmisén részt veszünk, az egész teremtéssel együtt állunk a trón és a bárány előtt, így az a megtiszteltetés ér minket, hogy részt vehetünk abban a dicsőítésben, amelyet az égi seregek kórusa állandóan zeng.
Ismét a kolumbiai látnok asszonyt idézném:
Mikor vége volt a prefációnak, mindenki azt énekelte: Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy! Ekkor a miséző pap mögül minden egyszerűen eltűnt. De hirtelen angyalok jelentek meg a pap mellett, több ezer és tízezer angyal. Mindannyian összetett kézzel térdeltek, imádták és dicsőítették az Istent, és hálát adtak neki. Gyönyörű zenét, éneket lehetett hallani, mintha végtelenül sokan énekelnék: Szent vagy, …
De ez nem csak egy emlékezés az angyalok énekére, hanem itt az egész Egyháznak, az egész közösségnek bele kell kapcsolódnia ebbe a dicshimnuszba, átélni a mennyországot, s így ez az ének különleges szerepet tölt be. Nem csak valami cselekményt kísér – mint pl. az introitus, a kezdőének a pap bevonulását, hanem ez a hely csak ezé az éneké, mindenki és minden erre összpontosít: hogy együtt dicsérhessük az Urat. Ezért a Szent vagy egy olyan ének a szentmisében, amit mindenkinek énekelnie kell.
Krisztusban szeretett testvéreim! Kezdjük meg mi is, már a mai szentmisével az igazi eukarisztiánkat, hálaadásunkat, s mi is pár perc múlva egyesüljünk az angyalokkal az Istent dicsőítő himnuszunkkal.