Tegnap befejeztük a szentmise egymás utáni részeinek elemzését és mélyebb megértését. Az elkövetkező három napban a szentmise egy másik nagyon fontos részéről szeretnék beszélni – mégpedig a liturgikus testtartásról. Arról, hogy miért ülünk, vagy épp állunk, vagy térdelünk a szentmisén. Hogy tudatosítsuk, nem valami gimnasztikus gyakorlatról van szó, hanem minden egyes testtartás komoly szimbolikával, jelképpel bír.
Vajon mit jelent az állás, miért és mikor állunk a szentmisén?
Már az Ószövetségben is az állás volt a sajátos formája az Istennel való találkozásnak. Ugyanis, mint tudjuk, az állásban a magasabb rendű személy előtti tiszteletünket fejezzük ki: a mindennapi életben is pl.: mikor bejön a tanár az órára, felállunk; vagy hasonló módon, ha valaki látogató jön hozzánk, sosem várjuk ülve, hanem mindig állva fogadjuk, felállunk, ha bejön valaki. Ez van a mindennapi életben. A liturgiában, az istentiszteletben, a szentmisén azonban az állásnak sokkal nagyobb jelentősége, sokkal gazdagabb jelképvilága van. S ha ezt alaposabban fel szeretnénk fedezni, vagy jobban meg szeretnénk érteni, hol máshol, mi mást, mint a Szentírást kell felnyitnunk. Ószövetségi egyik nagy prófétánknak, Ezekielnek: „Így szólt hozzám (az Úr): Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled.” /Ez 2,1/ - így az állás készséget és engedelmességet is jelent a hallásra, az Isten-hallásra. De ugyanúgy – visszavezetve a mindennapi életre – ez a testtartás készséget jelent az útnak indulásra. Ezt bizonyítja az Úr parancsa is a zsidók húsvéti ünnepén, mikor a húsvéti vacsorát állva, saruval a lábukon, bottal a kezükben kellet elfogyasztaniuk. /v.ö. Kiv 12,11/.
Az, hogy az imádság közben állunk, a mi éberségünket (mint az őr) és készségünket fejezi ki megtenni Isten akaratát – útnak indulni az Isten által kijelölt úton. S tökéletesen illeszkedik ez a testhelyzet a mostani, ádventi időre: várjuk az Úr visszatérését. Az első keresztények minden másnál ezt, az állást részesítették előnyben az eukarisztikus ünneplésnél. Gyönyörűen fogalmazza meg a második eukarisztikus imánk: „hálát adunk neked, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked.”
S hasonlóképpen az állás nagyban utal a végső időkre, hisz Szent János apostol az ő jelenésiben is így látta: „Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhában…” /Jel 7,9/. Így már a testünk is egyesül a menny seregével, s testünk mozdulataival, helyzetével is az Úrhoz siet imádságunk.
Tudjuk, az ember nem csak lélek, hanem test és lélek. Ezért nem elég, ha a gondolatainkkal vagyunk az Isten színe előtt. Kell, nélkülözhetetlen, hogy testestül-lelkestül az Úr előtt álljunk: Ami a lelkünkben van, azt fejezzük ki a testünkkel is. Így ajánlhatjuk fel magunkat teljesen az Istennek.
