Virrasztunk-e? /Mt 24,42-51/

Egyszer az ifjú Savio Szent Domonkost játék közben megkérdezték: mit tenne, ha tudná, hogy ezen a napon fog meghalni? Ő gond nélkül ezt válaszolta: „Tovább játszanék.” Azért válaszolhatta ezt, mert nem volt semmi elintézetlen dolga az életében. Mindig készen állt Istennel találkozni.

Jézus ezt mondta a világ végéről: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok!“ Ha megtudnánk, hogy egy fél óra múlva lesz a világvége, vajon mit tennénk? Ha ugyanazt, amit éppen teszünk, ha nyugodtak maradnánk, mert tiszta a lelkiismeretünk, akkor valóban virrasztunk.

Ha megtudnánk, hogy most lesz a világvége, mit tennénk?

Miserend és hirdetések - Évközi 21. vasárnap

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

A szentírási szövegek egyik sajátossága, hogy mindig újat és újat tudnak mondani, hogy gyakran már az első mondat, az első szavak megszólítanak minket, mikor olvassuk ezeket. S hasonlóan a mai evangéliumi szakasz már az első mondata is nagyon alkalmas az elmélkedésre. Ez így hangzott: Jézus tanítványai közül, akik szavait hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” A mi magyar nyelvünk finomsága gyönyörűen rámutat, hogyan tesz különbséget a szentíró a hallgatni és a hallani szavak között. Sokan hallgatták, de vajon ki hallotta Jézus tanítását, szavait? Sokan hallgatjuk, de vajon ki hallja Jézus szavait? Így most foglalkozzunk kicsit részletesebben a hallgatással és a hallással az istentiszteleteken, elsősorban a szentmisében. Ennek az egyik legfontosabb helye az ún. szent csend. A szent csend, melyben nem csak hallgatnunk, hanem elsősorban hallanunk kell. Maga az Egyház tanítja, hogy „a szent csendet meg kell tartani a liturgiában a maga idejében”

Hol van tehát az ideje, és milyen a tartalma a szent csendnek? Mert ez egyáltalán nem egy csendes, unalmas várakozás, netán semmittevés! Nem csak hallgatnunk, hanem hallanunk is kell. Vegyük hát az elejétől. Biztosan már észrevettük, hogy a szentmisében s a szentmise körül vannak olyan helyek, mikor nincs ének, nincs szöveg, hanem „csak vagyunk”, mint ha nem csinálnánk semmit? De a szentmise a legszentebb cselekmény, a legeseménydúsabb tevékenység, melyet maga az Isten rendelt el! Hogyan is lehetne ebben valami üresség, valami unalmas várakozás?! A csend a szentmisében mindig szent csend. Mindig valamilyen cselekményt levezet, elmélyít, vagy valamilyet felvezet, valamelyre rákészít. Vizsgáljuk meg, mikor, és milyen tartalma van a szent csendnek.

1.     A legelső hely, amikor meg kell tartani a szent csendet, az a szentmise előtt van. Egy pár perc azért, hogy mindenki lélekben méltón fel tudjon készülni a szent cselekményre. Hogy kérjük a Szentlelket, töltsön el békéjével, hogy megtisztítson, megszabadítson az e világi problémáktól és odafigyelten, nyugodtsággal vehessünk részt a szentmisén. Ha már így indulunk neki, helyet készítünk magunkban Istennek, az ő szavának és Lelkének. Látjuk, hogy még a szentmisére való várakozás sem semmittevés.

2.     A következő hely a szent csendre, már magában a szentmisében, az elején, bűnbánati cselekményben van. A pap szavai után, mikor rövid lelkiismeretvizsgálatra és bűnbánatra szólít fel minket. A pap szavai: „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket” egyértelmű utasítást adnak, mi itt a teendő. Nem csendben hallgatni, s közben csak várni.

3.     Majd, a „Könyörögjünk!” felszólítás után is kell tartanunk kis csendet. Hogy miért? Miért ott a csend? Hogy tudatosítsuk, Isten színe előtt állunk, és hogy magunkban mi is megfogalmazzuk saját, egyéni kéréseinket. Itt csendben mindenki Isten elé terjesztheti személyes könyörgését.

4.     Szent csend kell, kísérje az olvasmányokat is. Miután elhangzanak ezek a szavak: „Ez az Isten igéje, Istennek legyen hála.” – tartsunk kis csendet. Itt elég rövid, pár másodperc is, hogy kicsit mélyebben belénk tudjanak hatolni az elhangzott szent igék, Isten szava. Tehát itt rövid csendben elmélkedhetünk azon, mit mond nekünk az elhangzott szentírási szakasz. Ugyanígy tehetünk a szentbeszéd után is. Ahogyan a zsoltáros is mondja: „Isten a csendben szól hozzám”. Ezért ha a pap leül a szentbeszéd után, nehogy azt higgyük, azért ül, mert talán elfáradt a beszéde közben. Itt van az a hely, mikor talán kicsit hosszabban elgondolkozzunk a hallottakon. Ne azt nézzük, mikor áll már fel a pap, hanem gondolkozzunk, elmélkedjünk!

5.     S ismét egy teljesen más tartalmú, célú csendnek van helye az áldozás, áldoztatás befejezésével. Itt arra van alkalmunk, hogy mindenki, csendben, saját szavaival hálát adhasson Istennek a szentáldozás kegyelméért és minden kapott ajándékért. Ez se nem a pihenés helye, hanem a köszönetnyilvánításé.

Láthatjuk, szeretett testvéreim, hogy a csend a liturgiában, a szentmisében, nem egy unalmas várakozás a következő eseményre, hanem tartalomban gazdag átelmélkedése, átélése az azt megelőző szavaknak és eseményeknek, vagy felkészülés a következőkre, így lényeges, elválaszthatatlan része a szent liturgiának. Csak rajtunk múlik, hogy közben unatkozunk, vagy helyesen kihasználjuk.

„Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani.” - Szent X. Piusz pápa

Mai szentünk, X. Szent Piusz pápa mindig nagy hangsúlyt fektetett abba, hogy a hívek megértsék, milyen fontos mindannyiunk életében a liturgia, s azon belül különösképpen a liturgikus ének.

Nagy figyelmet szentelt a liturgia, főként a szakrális, templomi zene reformjára, megújítására is, azzal a reménnyel, hogy ez segíti a híveket az imádságban és szentségi életben. Egy évszázaddal ezelőtt kiadott írását így kezdi: „A lelkipásztori gondok között kétségkívül az egyik legfontosabb: Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani”. Ez a felhívás és határozat persze, elsősorban nekünk, papoknak szól. De utánunk nektek, laikus hívőknek is.

„Isten házának dicsőségét fenntartani és előmozdítani.” Szép és becses dolog rendszeresen eljárni a szentmisékre, de kell, hogy állapotunkhoz és lehetőségeinkhez mérten mi is segítsük templomunk dicsőségét, szépségét, méltóságát, tisztaságát fenntartani és előmozdítani. Mindannyian keressünk meg minden lehetőséget, amivel még jobban, még tevékenyebben vehetünk részt ebben a szent ügyben.

Vegyük ki mindannyian részünket talán a takarításból, felolvasásból, ministrálásból, éneklésből, anyagi támogatásból, díszítésből, gondozásból… annyi lehetőség van templomunk dicsőségének fenntartására és előmozdítására. Éljünk velük. 

„...távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás” - Szent István király

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás, / belészeretni az szívekbe, / apostolokba, mártírokba, / hogy átadják a századoknak, / a századok az ezredeknek! / Fényt hagyni, mint a Messiás!“

Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen ma megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. Miért nem felejtjük el őt sosem? Mert ő hagyott ránk valamit. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s nem vihetünk magunkkal semmit. Nem vihetünk magunkkal semmit, s pontosan ezért ő nagy bölcsességgel látta meg: de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után úgy hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Tegnap Urunk még egy új életről tanított minket, s tudtunkra adta: ez az élet nem az igazi, nem élet a szó szoros értelmében. Egyszer véget ér, de messze nem mindegy, hogyan. Talán az idősebbek közülünk már elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké?

Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják.

Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe:

Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!

Miserend és hirdetések - Évközi 20. vasárnap

Évközi idő huszadik vasárnapja

Jézus háromszor is azt tárja elénk, hogy örökké élhetünk! Micsoda lehetőség: örökké élni! „Aki e kenyérből eszik, örökké élni fog... aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van... aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!“

Hisz ki ne szeretne örökké élni? Nagyon sokan. Egyre többen vannak, akiknek elegük van az életből. Hisz – mi is tudjuk és tapasztaljuk - életünknek egyre nagyobb részét tölti ki a szenvedés, a fájdalom… S ahogy az ember megtapasztalja ezt a fájó valóságot, sokszor megfogalmazódik benne: bárcsak már meghalnék, nem akarok már tovább szenvedni, tovább élni – elég. Persze van kivétel, mikor a legnagyobb szenvedést is elviseli egy-egy hős – viaskodva a legkegyetlenebb betegséggel is. De sokaknak „nem tetszik” az élet, akiknek ha azt mondanánk: örökké élhetsz, bizonyára ezt a választ kapnánk: köszönöm, már épp elég volt – nem kérek belőle.

Hajdan a legendák szerint az egész világot képesek voltak bejárni az emberek, csak hogy megtalálják a halhatatlanság titkát, szérumát. Ma is bejárják, de épp ellenkező szándékkal: hogy megszerezzék a „kegyes halál” szérumát, lehetőségét.

Változik a világ, de Isten nem változik, mint ahogy az ő szava sem. Ezek a szavak most is érvényesek: „Aki e kenyérből eszik, örökké élni fog... aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van... aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!“ Krisztus örök életet kínál, de egyértelmű, hogy az az örök élet nem olyan lesz, mint ez az véges élet. Egy új életről van szó, ami a szó szoros értelmében élet, és nem „leépülés”, nem életfogyatkozás, „lassú halál”, mint sokszor ezt hívják. Nem ennek a „nyomorult” életnek a folytatása, hisz maga az Istenember adta tudtunkra: „Ne csodálkozz azon, ha azt mondom: újjá kell születnetek.” Újja kell születni egy új életre. Örök életre.

Egy új élet, melyet „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott”(1Kor 2,9). Igaz, nehéz egy ilyet elképzelni, amilyet elképzelni nem lehet. Bármennyit gondolkoznánk rajta, sosem tudnánk jól, helyesen elképzelni. De akkor miből tudjuk, hogy valóban „olyan jó” lesz? Mi lehet erre a legnagyobb és legbiztosabb garancia?

Szoktuk mondani, ha valakiben nagyon bízunk, ha valamit nagyon garantálunk, hogy „tűzbe tenném érte a kezem”. Jézus pedig az örök boldogságunkat ezzel garantálja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Hogy az biztos jó lesz, nem valaki „tűzbe tenné a kezét”, hanem az Isten saját Fiának életét adta. Nem kezét, és nem adná. Hanem életét, és adta. A Fiúisten azért áldozta föl magát, hogy mi örökké éljünk. S ha az nem érne mindennél többet, nem áldozta volna föl magát. De ő tudja, s ezért föláldozta magát – hogy áldozatát látván mi is megtudjuk.

Hogy örök életünk legyen, az Isten leszállt a földre. Hogy örök életünk legyen, az Isten megmutatta, hogyan kell élni – jól, szentül élni. Hogy örök életünk legyen, az Isten saját testét adta nekünk. Hogy örök életünk legyen, az Isten kegyetlen kínok között szenvedett. Hogy örök életünk legyen, az Isten meghalt értünk, miattunk, helyettünk. Hogy örök életünk legyen, az Isten feltámadt. Hát nem csakis örök, véget nem érő, felhőtlen, mindent felülmúló boldogság lehet az, amiért az Isten ennyit-, pontosabban az Isten mindent megtett?

A választ fogalmazzuk meg magunkban, de ne csak úgy „Hát nem? – De!” módra, hanem elgondolkodva, átelmélkedve Urunk csodálatos szavait, gondolatait, tanítását.

„Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él”. Micsoda lehetőség: örökké élni! De ki akar manapság örökké élni? Én!

Templomunk belülről

Fagyas Róbert barátom munkáin felbuzdulva készítettem egy panorámaképet templomunk belsejéről. A kép jobb felső sarkára kattintva ki lehet nagyítani, majd az "egeret húzva" körbe lehet nézni. Ez csak egy gyors, próbaverzió - elnézést a rossz minőségért.

Szentkúti búcsú

2012. augusztus 11-én, reggel háromnegyed hétkor összegyűltünk az ipolyvarbói plébániatemplomban. A legtöbbünkön hátizsák, „teszkóstáska“, vagy egyéb fajta szatyor volt – búcsúra készültünk ugyanis. Szűz Mária mennybevételének közelgő ünnepe alkalmából Mátraverebély-Szentkúton tartották meg a Nagyboldogasszony búcsút – ahová mi is indultunk két busszal: az egyik Ipolyvarbóról (társítva a kovácsiakat), a másik pedig Ipolykérből.

Egy rövid imával kezdtük zarándoklatunkat. Ministránsaink összeszedték ministránsruháikat a templomból, s elindultunk a nagy busszal.

Fél kilenc körül érkeztünk a kegyhelyre, ahol első utunk a templomba vezetett. 

De előtte, az úton a helyi szerzetesek fogadtak minket – nagy szeretettel.

Lehetőség nyílt gyónásra, rózsafüzér imádkozására, beszélgetésre. 

Tizenegy órakor kezdődött a szentmise, melyet Ternyák Csaba egri érsekatya mutatott be. Ministránsaink első alkalommal szolgáltak Szentkúton (sőt, „külföldön“ is).

A szentmise után litánia volt a kegytemplomban

 majd a kálvárián keresztutat imádkoztunk

 délután öt órakor indultunk hazafelé...

 Itthon a templomba mentünk - megköszönni a kapott kegyelmeket.

Köszönet mindenkinek, különösen a jó Istennek!

...a legtöbb képet apukám készítette, köszönet neki!