2012. november 7., szerda

A liturgikus orientáció - I.


Aki az elmúlt másfél évben járt az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római katolikus templomban, bizonyára felfigyelt arra, hogy a pap „háttal misézik”. Miután teljes mértékben restauráltuk templomunk főoltárát, egy rövid bejegyzést is írtam (és szentbeszédet tartottam) arról, hogy miért is van ez így, milyen jelentősége van a főoltárnak (az említett bejegyzés ide kattintva olvasható).
Most szeretném folytatni a már elkezdett magyarázatot elsősorban korunk egy kiváló teológusa, maga a szentatya által is nagyra tartott Uwe Michael Lang atya[1] munkáiból kiindulva. Nem valami új nézőpont, vagy vélemény alapján, hanem visszatérve Egyházunk kétezer éves történelméhez, s elsősorban liturgikus életéhez.
Sokak számára ismert egy Szent Ágoston korából származó alapelvünk (miénk, keresztényeké): „lex orandi, lex credendi” – szó szerint „az imádság törvénye a hit törvénye”. Hogy pontosabban mit is jelent ez, Magyar Katolikus Lexikonunk magyarázza meg: „e szerint az Egyház imádságaiból meg lehet ismerni az Egyház hitét, mert e kettő között nem lehet ellentmondás”. Tehát az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének kifejezése és egyben tanúja is. Ebből is látjuk, hogy valójában milyen fontos kérdés a liturgia – mert rendkívül szorosan, elválaszthatatlanul összefügg a katolikus igazsággal, melyet nem az Egyház talált ki, hanem föntről való. Az Egyház nem kitalálja a dogmákat, hitigazságokat, hanem a Szentlélek segítségével, Isten fényében csupán felismeri azokat. Ezért kell szüntelenül az „odafent valókat” keresnünk, ahogy a Kolosszei levél írja: „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve” (Kol 3,1). És mi más, ha nem az istentisztelet kell, hogy „a fenti dolgok” felé vezessen minket? „A liturgia valóban központi fontosságú, mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta meg a világot szenvedésével, halálával és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával[2] – mondja Lang.
A legtöbb idősebb hívő, akinek még lehetősége volt részt venni a „régi latin” misén, minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a hatvanas évekbeli II. Vatikáni zsinat két legszembetűnőbb eredménye a latin nyelv eltűnése és az oltár megfordítása volt. Azonban maga szentatyánk (a következők írásakor még mint Joseph Ratzinger bíboros) figyelmeztet és világosít fel: „Azok, akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban.[3]
Manapság sokan hangoztatják, hogy a hívek szentmisén való „tevékeny részvétele” (participatio actuosa) éppen azt igényli, hogy a pap a néppel szembe legyen. Valóban tevékenyen, és nem nézőként kell a népnek részt vennie a szentmisén (szentmisében), de ez egyáltalán nem követeli meg azt, hogy szemtől-szembe legyen a nép a pappal. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek „A liturgia szelleme” című könyvében ezt a tevékeny részvételt illetően nagyon fontosan és pontosan  különbséget tesz a szentmise két fő része között. Az igeliturgiában (olvasmányok, zsoltár, evangélium, szentbeszéd, Hiszekegy, hívek könyörgése) a tevékeny részvétel nagyban magában foglal külső cselekedeteket is. Azonban a másodiknál, az áldozat liturgiájában (felajánlás, Eucharisztikus ima…) a külső cselekedetek csupán másodlagosak. Így ír: „A cselekvésnek valójában meg kell állnia akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell érteni, hogy a dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert teret nyit Isten cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja, hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy mind együtt Isten felé nézzünk, és együtt menjünk feléje, hogy találkozzunk vele.[4]
Korunkban nagyban vallják az antropocentrizmus elvét, mely szerint az ember a minden középpontja. Minden hívő számára világos, hogy milyen hatalmas tévedés ez. Ennek a helyes és egészséges módosítása éppen az Úr felé fordulás, ami az isteni élet teljességére vezethet minket. A szentmise egyértelműen szentháromságos irányultságú: az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. S ez az irányultság kell, hogy láthatóvá váljon vizuális formában is a liturgiában. Ugyancsak XVI. Benedek pápa fejtette ki roppant találóan: „Amikor valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk Istennek az eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös cselekményeképpen
Már igen korai időktől fogva” – bizonyítja alapos kutatásait Lang – „a keresztények nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben, hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra eljön dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új, mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint „orientálva”, vagyis szentélyükkel és oltárukkal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt, és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns (miséző) helyzetét is az oltárnál. Kinézni (a közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás a mennyei liturgiában való részvétel, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes közösségeket attól, hogy magukba záruljanak; inkább kinyitja őket a szentek közössége, a mennyei Város felé.
A pap rendeltetéséből és Istentől kapott szolgálatából a hívek pásztora. A miséző pap Isten népét vezeti azon az úton, amelyen az Úrral találkozhatunk. Ő, a pap megy elöl – vezeti a népet. Egy irányba mennek. A felé, aki jelenvalóvá válik az oltár szent áldozatában. Éppen ezért „több mint megfelelő”, hogy a pap és a hívek egyaránt egy irányba, az oltár felé forduljanak – akár ténylegesen is kelet felé van az felállítva, akár csupán jelzi a liturgikus keletet.

Szentatyánk a legszentebb áldozat közben

„Az oltár az a hely, ahol a menny feltárul. 
Az nem lezárja a templomot, hanem felfelé kinyitja 
– és azt átvezeti az örök liturgiába.”
(XVI. Benedek pápa)

folytatjuk



[1] a londoni Néri Szent Fülöp Oratoriumának tagja, a bécsi egyetem katolikus teológiai M.A. és az oxfordi egyetem teológiai D.Phil. doktori címeknek tulajdonosa.
[2] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvének bemutatóján a budapesti papi szemináriumban 2006. november 17-én.
[3] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvnek bevezetőjében.
[4] Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése