2012. február 19., vasárnap

Farsangi szentségimádás Ipolyvarbón

Tegnap este 19:00-kor templomunkban ismét zenés szentségimádásra került sor. A farsang lezárására Gyuszi atya szentségimádást hirdetett meg.
Az előzőhöz hasonlóan Taizé zenés, elmélkedős, énekes szentségimádás volt. Gitár, furulya, orgona és énekhang magasztalta az Istent az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római katolikus templomban.



Készült néhány fotó és egy videó is, hogy azok akik nem lehettek jelen, betekinthessenek ebbe a felemelő másfél órás szentségimádásba.
Csak bíztatni tudok mindenkit, hogy ha teheti, vegyen részt a következőn! Tényleg nagyon szép, magasztos és lélekemelő volt.

Köszönet Gyuszi atyának, és mindenkinek, aki tehetségével hozzájárult ehhez a szentségimádáshoz!

Évközi idő hetedik vasárnapja

Van egy különleges érdekessége a mai evangéliumnak. Mégpedig az, hogy az evangélista így kezdi a mai csoda leírását: Jézus otthon, a házában tanította a népet. Ez az otthon Péter apostol kafarnaumi háza volt, ahol Jézus gyakran tartózkodott. Az evangélista leírja, hogy milyen ház volt ez, s hogyan bocsátottak le Jézushoz a tetőn át egy bénát. S mivel ma is ismerjük Jézus, az Isten házát – erről szeretnék ma beszélni… Már több mint fél éve – ahogy látjátok – nincs szembemiséző oltár, s a pap, ahogy mondani szokták, háttal misézik nektek. Szeretném megmagyarázni, hogy miért van ez így, mi ennek a lényege, mondanivalója, szimbolikája és magyarázata. Hogy jobban megértsük a szimbólumok, jelképek nyelvét, amelyen állandóan beszél a mi templomunk is.
Tudjuk, hogy minden templomnak két fő része van: a hajó, ahol ti, hívek ültök és a szentély, ahol a pap tartózkodik. Ha bemegyünk egy-egy régebben épített templomba, mindenhol megfigyelhetjük, hogy a szentély el van választva a hajótól. Igaz, nincsenek már ott a rácsok, mint arra még sokan emlékezhettek, de ott van a nagy boltív, ami egyértelműen meghúzza a határt. Emellett pedig szintén általános jelenség, hogy a be akarunk menni a szentélybe, akkor mindig csakis egy felfelé lépéssel tehetjük ezt meg, mert a szentély sosincs egy magasságban, egy magassági szintben a hajóval. Egy lépcső választja el a két helyszínt. Ez mind pedig azt jelképezi, hogy a szentély egy más, kiváltságos része az Isten házának – héberül ezt így mondják: kados, azaz elkülönített, vagy magyarra fordítva: szent. Ez az elválasztás, elkülönítés pedig gyönyörűen rámutat arra, hogy Krisztus Egyháza állandóan útban van a mennyei haza felé, s egyben azt is, hogy a földi Egyház, amit zarándok egyháznak is nevezünk állandó kapcsolatban van a megdicsőült Egyházzal, mert a szentmise legszentebb részei alatt ti, a hívek is mintegy fölemelkedhettek az örökkévalókhoz. Nagyon fontos szerepet játszik itt ez a lépcső, magaslat, mert ennek köszönhetően az örök élet kenyerét a szentáldozásban így szemléltetve is fentről kapjátok. Láthatjuk, hogy éppen a leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.
A templom általában hegyen, esetleg dombon, de mindenképpen egy magaslaton áll, mert ezzel az örökkévalóságot jelképezi. Őseink így építették templomainkat, mert még értették a szimbólumok nyelvét. De ha esetleg nem tudták hegyre építeni, akkor is mindig ott volt, s ott van a lépcső a templom bejáratánál, lépcsőn kell felmenni a szentélybe, azon belül pedig lépcsőkön kell felmenni az oltárhoz. Ezek a lépcsők azt jelentik, hogy az ember nem csak horizontálisan ismeri az irányt (kelet, nyugat), hanem a lelki embernek sokkal fontosabb a vertikális irány: felfelé menni. Amikor az ember felállt két lábra, azonnal szétosztotta a teret fentre és lentre. Az alantas dolgok alul vannak, a fönségesek fönt. Felfelé menni tehát azt jelenti: győzelem az alantas dolgok, győzelem a kísértések felett, a szentmise alkalmával kilépni a hétköznapokból s felhagyni minden bűnnel, bűnös vággyal. Az oltár lépcsői a mi templomunkban is hasonlóan figyelmeztetnek, mint Mózest az Úr szava: Vedd le lábadról sarudat, mert a hely, ahol állsz, szent hely. Szent, héberül kados, azaz elválasztott - Istennek elkülönített hely. Ezzel a lelkülettel kell, hogy menjen mindig a pap fel az oltárhoz. Hisz az egész keresztény életünk egyfajta ascensio, felemelkedés – a földről a mennybe, lentről fel. Ezért van az oltár egy magaslaton, magasabban, mint ti, a hívek és magasabban, mint bárki más a szentélyben is. Ez az egyik ok, hogy miért gazdagabb a jelképekben a mi főoltárunk, mint a nemrégen használt szembemiséző kis oltár lent a szentély közepén. Az oltár egyben a Kálvária hegyet, a Golgotát is jelképezi szintén, mint magaslat, még ha a pap más felé is van fordulva, mint azt a második vatikáni zsinat óta, majdnem 50 éven keresztül megszokhattuk. Az oltár maga a Kálvária, ahol minden szentmisén találkozik a menny a földdel, ahol a menny feláldozza magát a földért.
A legtöbb templom kelet irányba néz. Úgy volt építve, hogy az egész közösség – beleértve a papot is – kelet felé legyen fordulva az egész liturgia alatt. Kelet felé, mert ott kel föl a nap, ami jelképesen az örök, soha le nem nyugvó napot, Krisztust jelenti. A mi templomunkra ez nem teljesen érvényes, de itt is a lényeg ugyanaz: a pap és  a hívek egyaránt, együttesen egy irányba, az Isten felé vannak fordulva. Mostanság azonban egy eléggé megmásított felfogásmód uralkodik: azt mondják, s talán mi is azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik. S már maga ez a megfogalmazás is azt fejezi ki, hogy mennyire megfogyatkozott a szimbólumok iránti érzékünk. Mert ha azt mondjuk, hogy a pap háttal misézik, akkor az olyan, mint ha a nép lenne a fő vonatkozási pont. Mint ha a pap nektek, híveknek mutatná be a miseáldozatot, nem pedig az Istennek.
Talán segít ezt megértenünk, ha elgondolkozunk azon, hogyan is ültök ti itt a templomban. Hisz ti mindannyian egy irányba vagytok fordulva, s annak, arra, aki előttetek ül, nem mondjátok, hogy nektek háttal van. Ez egy mélyreható jelkép, ami kifejezi az egységeteket, hogy ő is, te is, mind egy irányba vagytok fordulva – egy irányba – az Isten felé. Ezért nagyon fontos, hogy a zarándok Egyház, azaz mi állandóan Isten felé irányuljunk – horizontálisan előre, vertikálisan pedig fel. Így a mi sem egy zárt, hanem egy Isten felé nyitott közösséget alkotunk.
S maga a háttal misézés kifejezés egy másik oldalról is sántít: A pap csak magánál az áldozatnál, az áldozat liturgiája alatt „van nekünk háttal”, az egész igeliturgiában szemtől szembe van – tanít Krisztus példájára.
Talán sikerült kicsit jobban megértenünk a szent liturgia, s e szent hely mélyebb mondanivalóját, szimbolikáját. Igyekezzünk ezt állandóan gyarapítani, s mindenben felfedezni azt a mélységes tanítást, mit évezredek alatt épített ki Egyházunk, Istenünk sugallatára.

ide kattintva olvasd tovább