Remélhetőleg
mindannyian, akik ma itt vagyunk a templomban, sokat imádkozunk. Főleg az
idősebbek szokták mondani: imádkozok naponta a gyermekeimért, az
unokákért, ismerőseimért, a betegekért... S így van ez rendjén. De
elég elszomorító, aggasztó az, mikor egy öreg, vagy legyen az fiatal is nem kap
viszonzásul imát azoktól, akikért naponta fáradozik imádsággal, vagy
szenvedésének, örömének felajánlásával. Kedves idősek, lehet, ti is éreztétek
már: ti imádkoztok sokakért, de értetek talán senki sem imádkozik. Ebben a helyzetben
vigasztalhat Egyházunk mindenkori támogatása, aki rendszeresen és állandóan
imádkozik azokért is, „akikről már senki sem emlékezik meg”. Külön imádkozunk a
betegekért, s minden hívőért – legyen az élők-, vagy már az elhunytak sorában.
Van azonban egy más vigaszunk, mégpedig az, amit az evangéliumban hallottunk.
Jézus, az Istenember értünk imádkozik. Személy szerint értem – s ezt
mindannyian elmondhatjuk. Érdemes azonban megfigyelni, hogy Jézus miért is
imádkozott. Hogy valamennyire megértsük az Isten logikáját,
gondviselését.
„Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a
világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” Érdekes kérés mindenképpen.
Nem azt kérem, hogy vedd el őket a
világból. Ha Isten akarná, elvenne, kivenne minket a világból. Hogy ne
érjenek a világ baja, betegségei, tragédiái, szomorúságai… de nem ezért
imádkozik, nem ezt akarja. Itt hagy minket a világban, de ahogy a
mennybemenetelnél megígérte: nem hagy minket egyedül, velünk marad. Itt hagy,
de velünk marad. Jézus azért imádkozott, hogy az Isten megóvjon minket a gonosztól. Ezért imádkozott, mert ez az a valóban
fontos dolog, amiért imádkoznunk kell. Hogy a lelkünk ne szenvedjen kárt, hogy
az legyen teljesen rendben.
Mi
pedig hányszor előbbre helyezzük testünket halhatatlan lelkünktől. Mennyi időt
szentelünk naponta testünk tisztaságára, de vajon mennyit törődünk lelkünk
tisztaságával – végzünk legalább naponta egyszer lelkiismeretvizsgálatot, s
megbánjuk-e naponta bűneinket? De tényleg! Törődünk-e annyit lelkünkkel, mint
testünkkel?
Egy
furcsa hasonlatot szeretnék elmondani… Ma délután, ahogy a plébánia udvarán
írtam ezt a prédikációt, rengeteg madár röpködött. S valahogy az jutott eszembe,
a madarak is olyanok, mint mi, Krisztus-hívők. Jézus mondta: mi nem ebből a
világból, nem a földről valók vagyunk. Úgy azok a madarak sem a földről valók.
Az eget járják, szinte mindig repülnek. De itt-ott leszállnak a földre, s
felcsipegetik az elhullott magokat, morzsákat. De amint bejött egy macska, vagy
kutya az udvarba, azonnal felszálltak. Majd később újra leszálltak, s aztán
vissza a biztonságos helyre – fel. S úgy gondolom, ami a madárnak a szárny, az
az embernek a lélek. A lélek az, ami fölrepít, ami biztonságos helyre visz. Mivel
a madarak rengeteget használják a szárnyukat, jól tudnak repülni, s el tudnak menekülni
az esetleges ragadozók elől. Úgy mi is csak akkor tudunk a gonosztól
megmenekülni, ha gyakran és sokat használjuk a lelkünket. Nekünk is úgy kellene
élnünk, hogy a magasban, az Istenes dolgokban, az Istenes gondolatokban (azaz
az imádságban) érezzük otthon magunkat. Ha a veréb elvesztené a szárnyait, s
csak a lábai maradnának, azonnal halálra lenne ítélve. Úgy mi is, ha nem tudunk
lelkünkkel a földi dolgok fölé emelkedni, ha elvesztjük lelkünk erőnlétét,
kondícióját, felfal a földi ragadozó, a gonosz.
Jézus
mai búcsúbeszédében pedig éppen ezért imádkozik: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg
őket a gonosztól.” Hogy lelkük tisztaságát és erőnlétét mindennél többre
becsüljék, s hogy semmi áron ezt el ne veszítsék – el ne veszítsük!
Mától
törődjünk még többet lelkünkkel, gondozzuk, gyakran futtassuk-, vagy
pontosabban röptessük, hogy bárhol, és bármikor meglátván a földi gonoszt egy
pillanat alatt Istenhez szálljon a lelkünk, s ezzel örök életünk reményét egyre
jobban megalapozzuk.
