Mivel ma is, hétköznap itt vagyunk ezen a szentmisén, az remélhetőleg
annyit jelent, komolyan vesszük a hitünket, a vallásunkat, s többet
is akarunk tenni a vasárnapi kötelező szentmise látogatásnál. S ha többet
akarunk tenni, Istenünk valóban többet is kínál. A mai evangélium szavait
nem hallották azok, akik otthon maradtak, hozzánk azonban nagyon komolyan
szólnak.
„Amikor fölajánlod adományodat az
oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened:
hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki
testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat.“ Nekünk kell
azoknak lennünk, akik – mégha nem is mi vagyunk a hibásak – megpróbálunk kibékülni
azzal, akinek „panasza van ellenünk“. Ne mondjuk, mi nem csináltunk semmit, nem
mi haragszunk rá... Nekünk kell lépni. Nem várhatunk csak a másikra – hisz
maga az Istenember szólít föl erre.
Ha többet akarunk, Isten is többet kínál. Ő szeretetére tanít, mely meg tud
alázkodni, s amely nem a másikra vár, hanem elsőként lép – mutatja szeretetét.
