A
mai szent zsolozsmában többször van előírva imádkozásra egy nagyon szép
himnusz, amely Szent Joachimhoz szól, s így kezdődik: Nagy királyősök ivadéka voltál, / Ábrahám, Dávid törzséből fakadtál, / ám
dicsőséged nem az ős. A magzat, / Mária
adja.
Dicsőséged
nem az ős, akitől származol, nem a nagy Dávid király, hanem gyermeked: a Szűz
Mária – akit fölneveltél. Első hallásra talán nem túl sokatmondó ez a himnusz
versszak, azonban úgy gondolom, nagyon szép mondanivalót rejt magában.
Dicsőségedet nem az ős adja. Egyértelműen felvilágosít
ez a himnusz arról, hogy azért, mert éppen
keresztény családba születtünk, még nem jutunk automatikusan a mennybe. Saját
magunknak kell „kiérdemelnünk” azt, pontosabban megszerezni Isten tetszését,
hogy bűneink ellenére megadja az örök életet. Így volt Szent Joachim, így volt
Szent Anna is – meg kellett vívniuk a mindennapok harcát ahhoz, hogy Máriát jól
felneveljék. Vagy gondoljunk csak Szűz Máriára. Elméletileg ülhetett volna ölbe
tett kézzel, mivel ő már Isten anyja lett - biztos, hogy a mennybe kerül. De
mégis egész életét az Istennek szentelte – nem ült a babérokon. Szent Ágoston
is rámutat erre: „Szűz Mária többre
tartotta azt, hogy Krisztus tanítványa lett, mint azt, hogy Krisztus anyja
volt.”
Túlvilági
életünkre nézve nem az a döntő, hogy kereszténynek születtünk-e, hisz az nem a
mi érdemünk, az a szüleinké. Számunkra az az igazán fontos, hogy keresztényként,
hű, igaz és buzgó keresztényként halljunk meg. Erre tanítanak mai szentjeink: a
kereszténységünk ne egy állapot, hanem egy tevékeny élet legyen.
