2012. szeptember 8., szombat

Évközi idő huszonharmadik vasárnapja


A múltkor az egyik nem hívő ismerősöm, mikor látta, hogy megyek a templomba, ezt mondta nekem: „Imádkozz helyettem is!“ Imádkozni mások helyett... talán jó lenne, de nem lehet.
S bizonyára mindannyian ismerünk embereket, akik nem szoktak imádkozni, beszélgetni az Istennel. Sőt, lehet, hogy éppen családunk körében is van egy-egy ilyen ember. S ha igaz keresztények vagyunk, ez kell, hogy bántson minket.
A legtöbbször bánt is, s igyekszünk mindent megtenni, hogy ezek az emberek is közel kerüljenek az Istenhez. De hiába mondjuk nekik szépen, csúnyán, hogy jöjjenek az Istenhez – nem jönnek. Helyettük pedig mi nem imádkozhatunk. De valami mást megtehetünk. Figyeljük a mai evangéliumot.
Jézus a Galileai-tóhoz ért. Volt ott egy dadogva beszélő süket. Ez az ember ha akart volna, se jutott volna oda magától Jézushoz. Egyedül azoknak a „névteleneknek“ köszönhetően került oda hozzá, akik eléje vitték, s kérték Jézust: tegye rá a kezét – gyógyítsa meg. A körülöttünk élő hitetlenek sem jutnának oda maguktól talán soha Istenhez. De éppen mi lehetünk azok, Jézus elé vihetjük őket. Ha nem is fizikailag, mint a süketet az evangéliumban, de lelkiekben mindenképpen. Lélekben kérjük az Isten, tegye rá szerettünkre kezét, s gyógyítsa meg. Lélekben hozzuk el őt, s állítsuk ide az oltár elé. Minden egyes szentmise, melyben az Istenember meghal a mi bűneinkért egy végtelen értékű áldozat. Ne múljanak el napról napra, hétről hétre a szentmiséink anélkül, hogy valakiért – talán éppen hitetlenért – fel ne ajánlanánk azt.
Isten családba, rokoni, baráti közösségbe teremtett minket. Nem véletlenül épp oda, ahol vagyunk. Talán éppen azért, hogy egymást segítsük oda hozzá. Talán éppen azért, hogy ha valakinek „nem megy”, akkor azt is odavezessük Istenhez – az egyedüli igaz boldogsághoz.

Kisboldogasszony


A születésnapokat mindannyian meg szoktuk ünnepelni. Az ünnepelt ilyenkor szívesen és szeretettel osztozik örömében a szoros és a tágabb értelemben vett családban. S ami még nagyon fontos a születésnapi ünneplésnél, hogy az ünnepen ott vagyunk az ünnepeltnél, az ünnepelttel, az ünnepelt mellett. A legtöbbször pedig igyekszünk neki örömet szerezni valamilyen ajándékkal. S ilyen születésnapi alkalomkor az ünnepelt sem marad hálátlan. Megköszöni figyelmességünket és asztalt terít számunkra.
Ma is egy ilyen születésnapi ünnepre jöttünk össze. Egyházunk a Szeplőtelen Fogantatás után kilenc hónappal ünnepli e rendkívüli kegyelmekben gazdag gyermeknek, Szűz Máriának a születésnapját. Nem tudjuk, hol. Nem tudjuk, mikor született. Fontosabb azonban, hogy Dávid házához tartozott, s még fontosabb z a szerep, melyet Isten – örök terveiben – neki szánt. Hogy munkatársa legyen a Megváltónak, s hogy az egész emberiségért közbenjárjon Istennél.
Máriát az Egyház édesanyjának és a mi anyánknak is nevezzük. De ez nem valamiféle érzelmi ömlengés. Nem csak úgy mondjuk, mintha mennyei anyánk lenne, s nem csak azok hívják úgy, akik már elvesztették édesanyjukat itt a földön. Ő valóban a mi anyánk, hisz maga az Isten, Jézus Krisztus tette őt minden ember anyjává, mikor ezt mondta a legfiatalabb apostolnak: „íme a te anyád”.
Így mindenekfelett illő, hogy mennyei édesanyánkat fölköszöntsük születésnapján, s kell, hogy ajándékot is adjunk neki. De milyen ajándéknak örül a legjobban egy édesanya gyermekétől?
Minden bizonnyal annak, ha bűn nélkül vagyunk, ha arra törekszünk, hogy a mennybe jussunk. Mi más lehet a Szűz Anya legnagyobb öröme és vágya, mint hogy hozzá, a mennybe eljussunk, s ott örökké együtt élhessünk vele.
Mai ünnepünk is erre biztat: Úgy éljünk, hogy Szűz Máriát ne csak tiszteljük, de vele együtt élhessünk a boldog örökkévalóságban egy örökkévalóságon át.