Gyakran
ünnepeljük meg szentjeinket. S egy-egy szentünk lelki nagyságát látva csodálkozva
kérdezhetjük: hogyan tudott annyi jót tenni, úgy viselkedni, annyira szeretni.
Mai
szentünkről, Árpád-házi Szent Erzsébetről írták: „...kórházat alapított, és oda sok beteget és nyomorékot gyűjtött
össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga
szolgálta ki saját asztalánál... Az volt a szokása, hogy naponta kétszer,
reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb
betegségben szenvedőket saját maga ápolta...“
Hogyan
tud valaki ilyen odaadással ápolni annyi beteget, akik nem voltak sem
testvérei, sem szülei – „csak idegenek“? Vajon örömét lelte a súlyos sebekben,
a gyötrődésben, a kínlódásban? Ugyan, dehogy. S hajlamosak vagyunk
azt gondolni, hogy egy ilyen élethez, ilyen tettekhez tehetség, rátermettség, kedv,
vonzódás kell. Nekünk nincsenek efféle vonzalmaink, így sokszor felmentjük
magunkat az ilyen „munkától”, szolgálattól.
Szent
Erzsébetet sem vonzották a gennyes sebek, a kórházak, a szenvedések. De ő a
szegényekben Krisztust látta és tisztelte – ezért tudta őket annyira gondozni
és szeretni.
A
legtöbbször a jó megtétele nem rátermettségtől, adottságtól függ. A legtöbbször
az erős akarattól s a jó szándéktól. Kövessük szentjeink példáját tudatosan,
akarva. Akarva szentté válni.