Minek örül manapság az
ember? Úgy látom, sokszor talán annak, ha békén hagyják. Örül, ha nem jön
posta, mert nem kell számlát fizetni, csekket intézni. Örül, ha a munkahelyen
nem szólnak semmit, s békén hagyja a főnök. Talán annak is örül, ha hazaérve békén
hagyja őt a gyerek is – ha nem kell házi feladatban segíteni. S talán annak is
nagyon örülne, ha a templomban is békén hagynák, s nem csak mindig
„követelnének, elvárnának” tőle valamit. Ilyenek lennénk? Ennyire igénytelenek,
ennyire magányra vágyók, magának valók? Aligha.
„Örvendjetek az Úrban szüntelenül”. Ez a mai az ún. Gaudete, az örvendezés vasárnapja. Egyházunk
nyilvánította azzá. Egyházunkat azonban maga az Isten irányítja, hisz
megígérte: „Én veletek vagyok minden nap
a világ végéig”. Így hát Isten Lelke akarta, hogy az öröm vasárnapja legyen
a mai. De nem akármilyen örömé. Örvendjetek
– ne magatokban, ne magatoknak, hanem az Úrban.
Ma adja szánkra liturgiánk ezeket a szavakat, de buzdít, hogy ne csak ma
örvendjünk, hanem szüntelenül. Ha
odafigyelünk, s megpróbáljuk megélni azt, amit ünneplünk, a liturgia (fő célja
mellet, mely az Isten dicsérete) megtanít minket arra is, hogyan érhetjük el az
állandó, szüntelen öröm állapotát. Persze egyértelmű, hogy Szent Pál nem valami
külső, állandó mosolygásra buzdít minket kezdőénekünkben, hanem ettől valami
sokkal mélyebbre. Talán kevésbé láthatóra, de annál fontosabbra. „Hisz ami igazán lényeges, az a szemnek
láthatatlan” (Exupery).
Isten nem hagyja, hogy csak
magunkban és magunknak örvendjünk. S hogy miért? Mert tudja, ez az „öröm”
valójában nem is igazi öröm. Még ha kis ideig valamennyire boldoggá is tesz,
soha nem fog teljes mértékben és teljes időre kielégíteni. Ő pedig éppen ezt
kínálja, sőt, szinte „zaklat” vele: teljes mértékű teljes idejű öröm – az Úrban.
Az ember sosem találhatja meg saját magában az effajta végtelen örömet, de még
a másik emberben sem. Ismerjük legnagyobb szent egyházatyánk több éves
boldogság keresésének gyümölcsét: „nyughatatlan
a szívünk, míg csak el nem pihen benned” (Szent Ágoston). Nyughatatlan. S
ahol nincs nyugalom, ott nem lehet teljes öröm sem. Isten nem ad meg minden
örömet itt a földön, nehogy túlságosan otthonosan érezzük itt magunkat. Mert
megvan ennek a veszélye! Ha olyan jóság és öröm lenne a földön, akkor nem vágyódnánk
a mennybe, az örökkévalóba. Akkor mindinkább az idelent valókhoz ragaszkodnánk.
Ha a börtönben lenne a legkényelmesebb ágy, a legnagyszerűbb kiszolgálás, a
legjobb élet, ki akarna szabadulni? Ha itt a földön minden kényünk-kedvünk
szerint történne, ki akarna a mennybe jutni?
Örvendjetek az Úrban szüntelenül. Ne
hagyjuk, hogy a „sokkal közönségesebb
szép tartson varázsában” (Szent Ágoston). Ne elégedjünk a pillanatnyi
örömökkel, melyek után még nagyobb szomorúság jön. Ott keressük az örvendezést,
ahol a végtelen van. „Ha tetszik neked a
világ, dicsérd Istent érte s igazítsd szeretetedet alkotó Mesterére, nehogy
magad ne nyerj tetszést azok miatt, amik neked tetszenek. (…) Akármerre
kívánkozik az emberi lélek, mindenhol fájdalom szegezi, hacsak benned nem
marad; a világ szép dolgait is hiába keresi, hisz nem volnának, ha Istentől nem
erednének” (Szent Ágoston). Örvendjetek
az Úrban szüntelenül. – hogy örömötök teljes legyen – mind intenzitásban,
mind időben.
Minek örül manapság az
ember? Ne magunknak, de az Úrnak. Ne legyünk magunknak valók, de Istennek
valók. Isten adja, az ő ötlete, az ő akarata, az ő kínálata. Miért ne adná
mindannyiunknak? Lépjünk feléje, már nagyon közel
van.