2013. január 5., szombat

Urunk megjelenése



Ma az evangéliumban a három „napkeleti bölcsről” hallottunk, akik messzi földről mentek el Jézushoz, hogy imádják őt. Az Isten földre szállt, de nem mutatja meg magát erőszakkal mindenkinek. Hagyja, hogy az emberek keressék fel őt, hogy az emberek találjanak rá. Míg a karácsonyban azt ünnepeljük, hogy Isten eljött hozzánk, addig a vízkereszt annak az ünnepe, hogy az embernek is el kell indulnia Isten felé. (Adoremus)
A mai bölcsek, királyok mind arra tanítanak, hogy nekünk is fel kell keresnünk az Istent. Fel kell keresnünk, de nem csak azért, mert esetleg valamire szükségünk van, amit ő megadhatna… A királyok sem kérni, de imádni mentek a Messiást, a Megváltót. Így nekünk is elsősorban azért-, és úgy kell a „templomba járni”, részt venni a szent liturgiában, hogy azzal Istent imádjuk, Istent dicsérjük. Ez legyen a motivációnk minden egyes ünnepen, vasárnapon, hétköznapon: elsősorban nem kérni, de imádni akarjuk az Istent. Mint a napkeleti bölcsek, akik annyi akadályt, gúnyt, fáradtságot legyőzve mentek pusztán azért, hogy lássák, imádják, dicsérjék az Istent. Csodálatos, követendő példa. Látni, s imádni – dicsérni.
Rendszeresen itt vagyunk a szentmisén, de imádjuk-e kellőképpen? Látjuk-e egyáltalán az Istent? Van egy momentum a szentmisében, amely kimondottan arra szolgál, hogy láthassuk az Istent, s látva imádjuk. Mikor a pap Krisztus személyében (in persona Christi) kimondja a legszentebb szavakat: Ez az én testem, ez az én vérem… s felemeli a szentostyát, vagy a kelyhet, akkor éppen nektek mutatja föl. Nem az Istennek emeli fel, nem az Istennek mutatja fel, hisz akkor az Isten jön le közénk, s ő mutatkozik meg nekünk. Ő mutatja meg magát nekünk…. Nézzünk ide olyankor: nekünk mutatja a pap… biztos alázatosságból, szerénységből hajtjuk le a fejünket, de ne ezt tegyük, hanem olyankor nézzük a köztünk lévő Istent! Ahogy a bölcsek azért mentek Jézushoz, hogy lássák őt, és térdre borulva imádják, úgy nekünk is ugyanezt kell tenni. Nézni, de egyben imádni is! S Isten-imádatunk legkifejezőbb jele az, hogy térdre borulunk! Ezért, aki csak tud, térdre borulva nézze az Istent – ne csak az, aki bent van a templomhajóban, de a kóruson is, a sekrestyében is – bárhol vagyunk a templomban. Ne guggoljunk, de két térdre térdeljünk le. Boruljunk térdre, forduljunk az Oltáriszentség felé, s nézzük – bárhol is vagyunk. Az ülés, állás, térdelés, meghajlás – ezek a szent gesztusok mindannyiunkra vonatkoznak. Ezért mindannyian lelkiismeretesen végezzük ezeket, hisz ez mind Isten-imádásunk, Isten-tiszteletünk, Isten-magasztalásunk jele, kifejezője.
(ez a mozzanat még a régi rítusú szentmiséből maradt meg, mikor mindig Isten felé volt fordulva a pap, s addig a hívek nem láttak semmit… Ezért a neve: „Úrfölmutatás”).
A mai ünnep, Urunk megjelenése akkor lesz igazi megjelenés, ha a bölcsek lelkületével imádni jövünk el őt – nem csak nagy ünnepen, ilyenkor a karácsonyi időben, de minden héten, sőt. Minden nap. Urunk megjelenése akkor lesz igazi megjelenés, ha minél gyakrabban felkeressük Urunkat, s nekünk is megmutatja magát, nekünk is megjelenik.
Vegyünk a királyokról példát, s ne sajnáljunk se időt, se fáradtságot, se semmi egyéb mást: de testi-lelki szemeinkkel lássuk, nézzük; tudatos térdre borulásunkkal imádjuk, dicsérjük; szent énekeinkkel áldjuk, magasztaljuk az Istent. Igaz, a mi magasztalásunk nem teszi őt nagyobbá, de nekünk üdvösségünkre válik. Krisztus a mi Urunk által.