Elhangzott 2013. február 13-án Rómában, a Szent Péter-bazilikában
Tisztelt Testvéreim,kedves Testvérek!
Ma, hamvazószerdán új nagyböjti útra indulunk. Ez az út negyven napig tart, és az Úr húsvétjának öröméhez, az Élet halál feletti győzelméhez vezet. A nagyböjti stációk ősi római hagyományát követve jöttünk ma össze az Eucharisztia megünneplésére. A hagyomány az Aventinus-dombon lévő Szent Szabina-bazilikát jelöli meg az első stáció színhelyéül. A körülmények azonban azt sugallták, hogy a Szent Péter-bazilikában gyűljünk össze. Sokan vagyunk itt, szent Péter apostol sírja körül, azért is, hogy közbenjárását kérjük az Egyház útjáért e különleges pillanatban, megújítva hitünket a legfőbb Pásztorban, az Úr Krisztusban. Számomra jó alkalom ez arra, hogy péteri szolgálatom befejezésére készülve köszönetet mondjak mindenkinek, elsősorban a Római Egyházmegye híveinek, és kérjem, hogy különösen is emlékezzenek meg rólam imáikban.
Az elhangzott olvasmányok több indítást adnak, és arra hívnak, hogy Isten kegyelmével konkrét magatartási és viselkedési formákra váltsuk azokat a mostani nagyböjt során. Az Egyház mindenekelőtt azt az erőteljes felhívást állítja elénk, amit Joel próféta hirdetett Izrael népének: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva” (Jo 2,12). Fontos a „teljes szívetekből” kifejezés, ami azt jelenti: gondolkodásunk és érzelemvilágunk középpontjából, elhatározásaink, döntéseink, tetteink gyökereitől, a teljes, radikális szabadság gesztusával. De lehetséges-e ez az Istenhez való visszatérés? Igen, mert van egy erő, amely nem a mi szívünkben lakozik, hanem magának Istennek a szívéből ered: az ő irgalmasságának ereje. A próféta azt is mondja: „Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület” (2,13). Az Úrhoz való visszatérés „kegyelemként” lehetséges, mert Isten műve és az ő irgalmába vetett hitünk gyümölcse. Ám ez az Istenhez való visszatérés csakis akkor valósul meg az életünkben, ha Isten kegyelme lényünk legmélyét is áthatja, felrázza, és erőt ad, hogy „megszaggassuk a szívünket”. A próféta így visszhangozza Isten szavait: „A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat” (2,13). Valójában ma is sokan készek „megszaggatni a ruhájukat” a botrányokkal és igazságtalanságokkal szemben – melyeket természetesen mások követtek el –, de úgy tűnik, saját „szívükön”, lelkiismeretükön, szándékaikon kevesen hajlandóak dolgozni, engedve, hogy az Úr átformálja, megújítsa és megtérítse őket.
Ez a „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” olyan figyelmeztetés, amely nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is szól. Szintén az első olvasmányban hallottuk: „Fújjátok meg a harsonát a Sionon, rendeljetek el böjtöt, hirdessetek ünnepet, gyűjtsétek egybe a népet, hívjátok össze a gyülekezetet! Gyűjtsétek egybe a véneket, hívjátok össze a gyermekeket, meg a csecsemőket! Jöjjön elő hálószobájából az ifjú férj, nászházából az új asszony!” (2, 15–16). A közösségi dimenzió a hitnek és a keresztény életnek lényegi eleme. Krisztus azért jött, „hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (vö. Jn 11,52). Az Egyház „mi” [vagyunk], az a közösség, amelybe Jézus von be bennünket (vö. Jn 12,32): a hit szükségképpen egyházi vonatkozású. Fontos ezt felidéznünk és megélnünk e böjti időszakban: mindenki legyen tudatában, hogy nem egymagában vár rá a bűnbánat útja, hanem sok testvérével együtt, akik az Egyházhoz tartoznak.
A próféta végül a papok imájáról szól, akik könnyes szemmel fordulnak Istenhez, mondván: „Uram, ne hagyd, hogy gyalázat érje örökségedet, s ne csúfolhassák őket a népek! Ne mondhassák a népek körében: Hol van az Istenük?” (Jo 2,17). Ez az imádság arra késztet, hogy elgondolkodjunk, mennyire fontos a hitről és a keresztény életről tett egyéni és közösségi tanúságtételünk, mellyel megmutatjuk az Egyház arcát, olykor pedig annak eltorzulását. Különösen az Egyház egysége ellen elkövetett bűnökre, az Egyház testének megosztottságára gondolok. Ha a nagyböjtöt intenzívebb, láthatóbb egyházi összetartással éljük meg, legyőzve az önzést és a rivalizálást, azzal alázatos, értékes jelzést adunk a hittől távol állók és a közömbösök felé.
„Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Pál apostolnak a korintusi keresztényekhez intézett szavai felénk is oly sürgetően visszhangoznak, hogy nem engedhetjük el őket a fülünk mellett és nem maradhatunk tétlenek. A most szó többszöri ismétlése arra utal, hogy nem szalaszthatjuk el ezt az időt, amely egyszeri, vissza nem térő alkalomként kínálkozik. Az apostol azt a megosztottságot szemléli, amelyről Krisztus úgy akarta, hogy létét jellemezze, amikor mindent magára vállalt, ami emberi, egészen odáig, hogy magát az emberek bűnének a terhét is magára vette. Szent Pál apostol nagyon erős kifejezést használ: Isten „bűnné tette értünk”. Jézus, az ártatlan, a Szent, „aki bűnt nem ismert” (2Kor 5,21), hordozza a bűn terhét, és osztozik az emberiség végzetében, a halálban, mégpedig a kereszthalálban. Nagyon drága ára volt a számunkra felkínált kiengesztelődésnek: a Golgotán felállított kereszt, amelyen az emberré lett Isten Fia függött. Isten alámerült az emberi szenvedésbe és a gonoszság mélységébe: ebben gyökerezik a megigazulásunk. Az „Istenhez való, teljes szívből történő visszatérés” nagyböjti utunkon a kereszt által történik; azt jelenti, hogy Krisztust követjük a Kálváriára vezető úton, a teljes önátadásig. Ezen az úton meg kell tanulnunk nap mint nap egyre jobban kilépni önzésünkből és bezártságunkból, hogy helyet készítsünk Istennek, aki megnyitja és átformálja a szívet. Szent Pál felidézi, hogyan visszhangzik számunkra a Kereszt meghirdetett igazsága az igehirdetésben, melynek követségében maga az apostol jár; ez minket is arra figyelmeztet, hogy nagyböjti utunk során elmélyültebben és kitartóbban hallgassuk Isten igéjét, amely a lépteinket megvilágító világosság.
Máté evangéliumában, melynek része az úgynevezett hegyi beszéd, Jézus három alapvető, a mózesi törvény által előírt cselekedetet említ: az alamizsnát, az imádságot és a böjtölést. A nagyböjti útnak is hagyományos megnyilvánulási formái ezek, melyekkel válaszolunk a hívásra, hogy „térjetek vissza Istenhez teljes szívetekből”. Jézus azonban hangsúlyozza, hogy bármely vallásos cselekedet hitelességét az Istennel való kapcsolat minősége és igazsága határozza meg. Ezért elítéli a vallásos képmutatást, a feltűnni vágyó magatartást, a tapsra, helyeslésre váró viselkedést. Az igaz tanítvány nem saját magának vagy a „nyilvánosságnak” szolgál, hanem Urának, egyszerűségben, nagylelkűen: „és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz” (Mt 6,4.6.18). Tanúságtételünk tehát mindig annál hatékonyabb, minél kevésbé keressük a magunk dicsőségét; s tudni fogjuk, hogy az igazak jutalma maga Isten, a vele való egység itt a Földön, a hit útján, életünk végén pedig a színelátás békéjében és fényességében, mindörökké (vö. 1Kor 13,12).
Kedves Testvérek, bizalommal és örömmel vágunk neki nagyböjti utunknak. A megtérésre való meghívás erősen visszhangozzék bennünk, hogy „teljes szívből visszatérjünk Istenhez”, befogadva kegyelmét, amely új emberré formál, azzal a meglepő újdonsággal, hogy magának Jézusnak az életében részesülünk. Ne legyen köztünk olyan, akinél süket fülekre talál e felszólítás, amelyet a hamarosan elvégzendő hamvazás komoly, egyszerű, s mégis oly szép szertartása is kifejez számunkra. Kísérjen minket ebben az időszakban Szűz Mária, az Egyház Anyja és az Úr minden igaz tanítványának példaképe. Amen.
Magyar Kurír
