Krisztus,
hallgass minket! Ez a könyörgés követi litániánk kezdő fohászait. Krisztust
immár másodszor szólítjuk imánk elején. Miért ez a kettősség? Az imában, ha
valamit ismételünk, az mindenekelőtt fokozást jelent. Hogy újra kérjük
Krisztust, halljon, hallgasson minket – a könyörgésünk sürgősségét fejezi ki. Ugyancsak
gyönyörűen teljesítjük a már Krisztustól többször idézett szavakat:
zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.
De
még mindig nincs vége. Amennyire csak lehet, litániánk fokozza a kérések,
könyörgések, fohászok erejét: Nem elég, hogy azt kérjük: Krisztus, hallgass
minket! Hanem tovább megyünk: Krisztus, ne csak hallgass minket, de hallgass is
meg minket! Először csak azt kértük, hogy odaférjünk Jézushoz, hogy egyáltalán
hallja, vegye észre, hogy szólunk hozzá. Másodszor már – talán kicsit
szemtelenül – azonnal továbblépünk: teljesítse is, amit kérünk! De ne féljünk,
emlékezzünk vissza: kérjetek, és kaptok. Zörgessetek, és ajtót nyitnak.
Igaz,
a Loretói litániát imádkozzuk, de még mindig nem térünk rá Szűz Máriára,
ugyanis még mindig magához az Istenhez fohászkodunk a következő könyörgésekkel
is. Gyönyörűen kifejezi ez is, hogy soha nem elég az Istennek valami keveset
adni. Sőt, még sokat adni sem elég. Ismerjük a mélységes szavakat: „Semmit sem
ad, ki mindent oda nem ad”. Semmit sem adunk Istennek, ha mindenünket (minden
szavunkat, gondolatunkat, tettünket) oda nem adjuk. Ha nem mindent neki
tetszően gondolunk, mondunk, teszünk. A litánia kezdő sorai is mind erre buzdítanak:
sosem elég az Istennek tiszteletet, dicséretet adni. Mindig lehet többet,
jobban.
Most
külön, személyes neveiken szólítjuk a Szentháromság egyes személyeit, s
mindegyikhez hozzáteszünk egy-egy lényegi megnevezést.
Az
Atyaisten „mennybéli”, tehát világosan megkülönböztetjük a földi, testi apától.
Ő a mennyei édesatya, aki hazavár – a mennyei hazába. S mivel „mennybéli
Atyaistennek” hívjuk, elismerjük őt Atyánknak, a mennyet pedig otthonunknak.
A
Fiúistent így szólítjuk: megváltó Fiúisten. Ezzel teljesen világossá válik a
második Isteni Személy számunkra legfőbb küldetése: hogy megváltsa a világot. Ma
már talán nem teljesen világos ez a szó: megváltó, de az ókorban teljesen
ismert volt ez a megnevezés. Ugyanis ha valaki rabságban, fogságban volt,
lehetett értük váltságdíjat fizetni, s így szabadságot nyerni számukra. Mint
ahogy az angyal mondta Szent Józsefnek: „A Jézus nevet adod neki, mert ő váltja
meg (ő váltja ki) népét bűneiből”. Jézus tehát kifizette értünk a váltságdíjat –
saját magát áldozta fel a mi szabadságunkért, örök életünkért.
A
Szentlelket saját nevén szólítjuk: Szentlélek Úristen! Maga Jézus nevezte őt így:
Szentlélek. A Szentlélek lebegett a világ teremtésekor a vizek felett, mint
ismerjük a Szentírásból. Ő valóban Úr, valóban Szent, valóban Isten, mint ahogy
a Hiszekegyben valljuk: „Hiszek a
Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és Fiútól származik, akit
éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút…”
S
legvégül, mielőtt a Szűzanyához fohászkodnánk, egy fohásszal összefogjuk és
összefoglaljuk a Szentháromság nagy titkát, amit keresztény matematikának is
hívünk: Egy Isten, három Személy, de mégis csak egy Isten. Három személy, de
egy lényeg – Egylényegű Isten három Személyben.
Sosem
elég az Istenről beszélni, de sosem elég az Istenhez szólni, könyörögni, őt
dicsérni és imádni. Mi is minden litániánkkal is ne csak Istenről, de mindenekelőtt
Istenhez szóljunk. Szentháromság egy
Isten! – Irgalmazz nekünk!
