A mai
evangéliumot általában temetéseken szoktuk hallani. A Naimi ifjú
feltámasztásáról szóló szavak a temetéseken erős reményt tudnak ébreszteni a gyászolókban,
hogy úgy, amint Jézus kétezer éve feltámasztott egy halottat – úgy tud és fogja
azt is feltámasztani, aki éppen eltávozott közülünk. De mikor egy közeli
szerettünket veszítjük el, annyira mély a fájdalmunk, hogy talán meg sem halljuk,
meg sem értjük az isteni szót – a Szentírás buzdító és reményt ébresztő szavait.
Most
nem temetésen, de szentmisén vagyunk. S talán most jobban el tudunk
mélyedni e gyönyörű történéseken.
Egy
özvegyasszony egyetlen fiát kíséri a temetőbe. Sokan tudjátok, mit jelent
gyermeket eltemetni, s még többen, milyen az, özvegynek lenni. Ez a kettő
egyben pedig talán az egyik legnagyobb megpróbáltatás egy édesanya, édesapa
életében. Egy ilyen, élete legnehezebb pillanatait megélő asszonnyal találkozik
Jézus. Igaz, az édesanya nem volt egyedül, hisz „sokan kísérték őt a városból” – írja Szent Lukács. De mikor valaki
elveszti férjét, feleségét, gyermekét – hiába vannak körülötte sokan, mégis egyedül
van. S Isten nagyon jól tudja ezt. Ezért megszólítja: „Ne sírj!” S nem kérésre,
de önszántából lép oda. Megérinti a koporsót, megszólítja a halottat, s újra
életet ad neki – majd átadta őt anyjának.
Vajon
kinek szerezte a legnagyobb örömet és a legteljesebb vigaszt Jézus? Nem a
gyermeknek, hisz mi is sokszor mondjuk: a meghaltnak már jó, ő már nem szenved.
Nekünk a rossz, akik itt maradtunk. A fiát is elvesztett özvegyasszonynak
segített Jézus, neki adta vissza egyetlen gyermekét. Pedig már megszokhattuk,
Jézus akkor gyógyít, akkor tesz csodát, ha kérik őt erre. De látjuk: ő nem egy program,
rendszer, aminek betáplálunk valamit, s az a parancsot teljesíti. Az Isten együtt érez
velünk, sokszor „megesik rajtunk a szíve”, s mindenekelőtt a mi oldalunkon áll.
A mi javunkat akarja, s még akkor is segít, ha nekünk erőnk sincs már
fohászkodni hozzá. Ő ugyanúgy, mint kétezer éve köztünk jár – közöttünk él, s
látja, tudja minden fájdalmunkat, bajunkat.
Valószínű,
mi is fogunk még sírni egy-egy temetésen, mikor valamelyik szerettünk hagy itt.
Lehet olyan nagy fájdalmunk is, hogy imádkozni sem fogunk tudni. De majd a mai
evangélium szavait újra hallva emlékezzünk vissza: az Isten itt van, velünk van,
megesik rajtunk a szíve, s odalép hozzánk. S ha nem is földi életre, de annál
sokkal jobbra és sokkal teljesebbre: örök életre támasztja fel minden
szerettünket, aki úgy élt, hogy hitt benne.
