Talán többen
láttátok pénteken a Hollandia-Magyarország világbajnoki selejtezőt. Aki látta,
annak inkább nem is emlegetem, de tény ami tény: 8:1 arányú vereséget
szenvedtünk a hollandoktól. Ettől rosszabb már talán nem is lehetne -
gondolhatjuk. De a mai evangéliumot hallva még jobban elkeseredhetünk, mert itt
még rosszabb végeredmény született: az arány 9:1 a hálátlanság javára.
Csupán egy
leprás ment vissza Jézushoz megköszönni a gyógyulást. De hol maradt a többi
kilenc? Csak egy jött vissza hálát adni? – kérdezhetjük mi is Jézussal a mai
evangélium hallatán. Hát ilyet – milyen hálátlan népség! Rosszabb, mint a
válogatottunk. Ugye milyen könnyen jönnek ilyesmi gondolatok? És sokszor van
így... Könnyen elítéljük azokat, akikről ilyeket hallunk egy-egy evangéliumban.
Pedig saját magunkban is találunk elég olyat, amiért mi is így elítéltethetnénk.
De ítélkezés helyett, mely egy kicsit sem visz minket előre, inkább
elmélkedjünk a hallottakon – mármint nem a focin, hanem az evangéliumon.
Nagyon egyszerű és szembetűnő, hogy a
Jézussal történtek s az ő szavai mind azt tanítják, hogy az Istentől kapott
ajándékért, jóért mindig hálásnak kell lennünk. Isten ajándékait ugyanis nem
azért kapjuk, mert megérdemeljük, hanem az ő végtelen jóságából és
szeretetéből. Vajon köteles volt meggyógyítani a tíz leprást? Egyáltalán nem.
Sőt, ha belegondolunk az akkori zsidó törvényekbe, szokásokba, még szóba sem
állhatott volna velük. S ők vajon kiérdemelték a gyógyulást? Messze nem. Nem
volt rá joguk. De Isten mégis egészséget adott nekik. De csak egy akadt köztük,
aki visszament Jézusnak, az Istenembernek hálát adni. Vajon nekünk jogunk van a
világhoz, amelyben élünk? A családunkhoz? A férjünkhöz, feleségünkhöz, a
munkánkhoz, a vagyonunkhoz? Nincs. Ugyanis semmink sem lenne, ha Isten meg nem
teremti a világot - nekünk, ha nem árasztaná ránk szeretetét – ingyen, ha nem
engedné meg, hogy annyi bűnünk ellenére még szólhatunk hozzá, s kérhetjük őt.
Ez mind az ő ajándéka, s még annyi minden, amit egy egész végtelenségen át
sorolhatnánk. De vajon hálásak vagyunk neki mindezért? Mivel tudjuk ezt
meghálálni? Mi az, aminek örülne? Mi az a minimum, amit meg kell tennünk
ilyenkor? Hogy adhat egy ember hálát Istennek? Mivel?
Kitől kellene megkérdezni, hogy mit kíván
tőlünk az Isten, milyen hálaadást? Éppen őt. Ő pedig ezt mondja
mindannyiunknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Igen, éppen a
szentmise az, amivel a legjobban és legtökéletesebben fejezhetjük ki hálánkat.
Már Krisztus korától így hívták a szentmisét: Eucharisztia, ami görögül ennyit jelent: hálaadás. Hálaadás, amit
nem mi találtunk ki, de maga az Isten mutatta meg, mit tegyünk, mi kedves
előtte. Boldog II. János Pál papa is ezzel kapcsolatban írja az Ecclesia de
Eucharisti enciklikájában: “Az
Eucharisztiában – magáévá téve Mária lelkületét – az Egyház teljesen egyesül
Krisztussal és áldozatával. Ezt az igazságot elmélyíthetjük, ha a Magnificatot újraolvassuk az Eucharisztiával
való összefüggésében. Az Eucharisztia ugyanis, mint Mária éneke,
elsősorban dicséret és hálaadás. Amikor Mária fölkiáltott: „Magasztalja az én
lelkem az Urat, és örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben”, már a
méhében hordozta Jézust. Dicséri az Atyát Jézus „által”, de dicséri „Jézusban”
és „Jézussal együtt” is. Éppen ez az „eucharisztikus magatartás”.
Eucharisztikus magatartás. Hálaadó magatartás. Aki rendszeresen jelen van, s
bekapcsolódik a szentmisébe, az valóban felveszi az eucharisztikus magatartást
– a hálaadó magatartást.
S ezen a ponton vizsgáljuk meg most saját
életünket: megvan bennünk ez a magatartás? Eléggé hálásak vagyunk? Minden
vasárnap hálásak vagyunk – itt vagyunk a szentmisén? Sőt, nem tudnánk-e még
néha hétköznap is hálát adni, eucharisztikusan, azaz a szentmisével? S
folytathatnánk még e vizsgálódást, de tegye meg mindenki saját maga.
S ha már az arányokkal kezdtük, fejezzük is
be azzal. 9:1 volt az eredmény a leprásoknál a hálátlanság javára, 8:1 a
focistáknál a hollandok javára. S ha csupán egyszer egy héten jövünk el
szentmisére, akkor bizony 6:1 az eredmény a hét napjait, s a szentmiséket, a
hálaadásokat számítva. Nem volt könnyű a leprásoknak visszamenni, nem volt
könnyű a hollandokkal futbalozni. S talán sokaknak nem könnyű a szentmisére sem
eljutni. De az az egyes szám a másik oldalon azt mutatja, hogy lehetséges: egy
leprásnak sikerült, egy gól beesett, egy szentmisén itt vagyunk. De lehet az
egyből kettő, három, sőt négy is. De ne a statisztikát akarjuk javítani, de
lelkünket vigyük feljebb – az Istennek mondott minél gyakoribb hálával, hogy mi
is azt cselekedjük az ő emlékezetére, amiről biztosan tudjuk: ez kedves
Istenünknek.
