Évközi idő harmincegyedik vasárnapja

A bűnösöktől néha többet tanulhatunk, mint a bűntelennek látszóktól. Gondoljunk bele, milyen bűnös lehetett a vámosok feje, Zakeus? Mint arra később fény is derül: sokszorosan meglopta az embereket, behódolt az elnyomó rendszernek, elárulta saját népét. Önző volt, haszonleső volt, konok és szemtelen, csaló és hazug. Inkább ne is folytassuk tovább. Mégis ez a nyilvános bűnös, Zakeus lett a mai evangélium, azaz örömhír főszereplője, s nagy hőse. Sok minden megváltozik az ő életében, s talán a mi életünkben is szükséges lenne néha egy-egy változás.

Zakeusnak temérdek bűne mellett volt egy sorsdöntő, nemes, fenséges vágya. Egy olyan vágy volt ez, amely egészen a megtérésig vezette őt. Egy vágy, amely túltette őt minden bűnén, s amely mindenki más fölé emelte őt. S ezt a vágyát Szent Lukács így írja le: Zakeus látni szerette volna Jézust. Látni szerette volna Jézust. Hallott róla, s talán őt magát is hallotta, hisz ott volt a nagy tömegben, ahol Jézus járt, tanított, prédikált... Hallotta, de nem látta. De látni akarta.

Az idősebbek talán emlékeznek még az évszázad labdarúgó mérkőzésére, a Wembley stadionban, az angolok ellen játszott és megnyert 6:3-ra 1953-ban. Olyan nagy mérkőzés volt az, hogy még film is készült belőle – egy mélyen vallásos, hívő szinész, Eperjes Károly főszereplésével. Éppen a múlt héten néztem meg újra ezt a klasszikus filmet, s nagyon megfogott benne egy mozzanat: 1953-ban a magyaraoknál nem volt még TV, ezért mindenki a rádió előtt ült – otthon, vagy az üzletben, vagy a borbélynál, ahol éppen volt, és hallgatta a mérkőzés rádiós közvetítését. A filmben lehetett látni, mennyire próbálja mindenki elképzelni az eseményeket, amit hallanak – de nem tudtak hová nézni. Ki erre, ki amarra, ki a másikra, ki a földre nézett. Próbálták elképzelni a csodálatos passzokat, hatalmas gólokat, kirobbanó ünneplést – Grosics, Buzánszky, Hidegkuti, Zakariás, Kocsis, Puskás... Hallották, mi történik, de sajnos nem láthatták. Próbálták átélni, s biztos, valamennyire sikerült is. De mennyivel jobban, könnyebben és tökéletesebben ment volna, ha a fülükkel való hallás mellett szemükkel is láthatták volna az aranycsapat varázslatát... Látni szerették, s talán ti is szerettétek volna, mint Zakeus Jézust, de nem volt rá lehetőség.

Ma már van lehetőség nem csak HD minőségben, otthon a kényelmes fotelból figyelni a legjobb mérkőzéseket, hanem arra is, hogy lássuk magát Jézust – minden szentmisében. Jézus itt van: hisszük, tudjuk, valljuk, de sajnos sokszor nem látjuk. Pedig láthatnánk. Minden szentmisében az „Úrfölmutatáskor” a pap nekünk mutatja az Oltáriszentséget, magát Krisztust. Minden szentmisében a pap nekünk mondja: „Íme, nézzétek, az Isten Báránya” – s fölmutatja Krisztust. Megmutatja Krisztust! Hogy őt látván megerősödjön hitünk, hogy e kis, fehér, egyszerű ostyában a nagy, fenséges, mindenható Isten van jelen. De látjuk mi ezt? Krisztusban szeretett testvéreim, asszonyok, férfiak, idősek, fiatalok, gyermekek: látjuk az Urat, látjuk Jézust? Van itt sok hely a templomban, ahonnan tökéletesen lehet őt látni. De ugyanúgy van sok van hely, ahonnét semmit sem látni az Istenből. Nem kellene mindannyiunknak olyan helyet keresnünk, ahonnét jól láthatjuk az Istent? Mi nem vágyódunk látni Jézust, mint Zakeus?

A mai evangélium hallatán tegyük fel a kérdést magunknak: mikor láttuk utoljára Krisztust az Úrfölmutatáskor? A pap kimondja Krisztus személyében: ez az én testem. És fölmutatja. És akkor éppen nekünk mutatja magát Jézus, azért szól a csengő hangja: Ember! Itt az Isten, figyeld, nézd meg, szemléld, meredj rá, tekintsd – és látván hidd! És ha hozzá szólsz, nézz rá: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...” Nézz rá! Neki mond!

Zakeus fára mászott – s talán majomnak, vagyis legalább bolondnak nézték. De meglátta Jéziust. Sőt, megismerte. Sőt, Jézus ezért elment hozzá. Sőt, barátja lett. Sőt, mindene lett. Mi lehet, szégyenlenénk máshova menni, mint ahová járunk – de ha tényleg szeretnénk őt látni, ne szégyenkezzünk. Akár most is, a szentmise közben is jöjjünk elő a láthatatlan helyről, hogy Krisztust megláthassuk. Itt a sok üres szék, pad: a legjobb helyek szabadon vannak. Egy focimeccsen vagy koncerten ezreket fizetnek, hogy közel legyenek kedvenceikhez, hogy jól lássák őket. Itt ingyen van a jó hely!

Ma már csak felvételről nézhetjük vissza a 6:3-at. Jézust azonban élőben nézhetjük minden szentmisén. Keressük Istenünk tekintetét, hisz miértünk van itt...

Halottak napja

Különleges nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert ilyenkor így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a halállal a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a halállal fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de talán valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik a halállal az élete delén túl lévő ember, aki ezen a napon elvesztett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik a halállal az idős ember, aki talán már egyre közelebb érzi azt magához (plebania.net).

De mi, nem csak gyerekek, fiatalok, középkorúak, vagy öregek vagyunk. Hanem keresztények is! És bizony találkozunk a halállal mi, keresztények, keresztényként is. De mi nem úgy, mint a hitetlenek. Mi nem csak emlékezve, de reménykedve. Nem csak fájdalommal, de hittel teli szívvel. Mi nem csak szokásból, hanem meggyőződésből. Legyen ez eszünkbe főleg ezen a napon. Nehogy reményt vesztve, hitetlenül álljunk szeretteink sírja fölött. Egyházunk ma is tanít, s ma is vigasztal, reménnyel tölt el, mikor így imádkozunk: „Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy Szent Fiad a halálból életre támadt.” Húsvéti, azaz a feltámadás hitével vagyunk ma itt e szentmisén, s ezzel a hittel álljunk szeretteink sírja fölött. Milyen jó kereszténynek lenni! Még a halálkor is jó. Mert ilyenkor mi tudjuk igazán: ez nem a legvége, de az örökkévalónak a kezdete. Hisz Szent Pál apostol tanítja: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.” Nem írja ezt tovább, de mi továbbgondolhatjuk: „De mi nem csak ebben az életben reménykedünk, így boldogabbak vagyunk mindenkinél.”

A fekete sírok, s fekete ruhánk mellett, mely gyászunk jele, vegyük észre temetőinkben a fehér, élő, gyönyörű virágokat is, melyek viszont az életet üzenik nekünk. Az örök életet sugallják, s szinte odamondják a fekete halálnak: „Halál, hol a te győzelmed, hol a te fullánkod?” S ha ma este teljes sötétség borul fekete ruhánkra, fekete sírjainkra, fájdalmas gyászunkra: vegyük észre, csodáljuk meg a gyertyák csodálatos fényét, halk, de biztos pislákolását, s gondoljunk Krisztusra, aki a világ Világossága, s aki a legnagyobb sötétséget is fénnyel, a legnagyobb gyászt is reménnyel, biztos reménnyel hatja át.