Általában temetési
miskéen szoktuk hallani a mai szentlecke szavait: „Egyikünk sem él csak önmagának, és egyikünk sem hal meg csak önmagának.
Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár
élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” S mikor a temetésen olvassuk ezt a
részt, azonnal az elhunytra gondolunk és arra, hogy ő már tényleg az Istené:
hisz ő szólította el, s remélhetőleg hozzá is megy a mennybe.
Most azonban van
lehetőségünk nem csak a halálra és valaki másra gondolnunk, hanem éppen az
életre, és éppen saját magunkra. Nem csak akkor kell Istenéinek lennünk, ha ő
elszólít. Hanem akkor is, amikor megszólít. „Egyikünk sem” – írja Szent Pál – azaz, az egyik keresztény sem
élhet önmagának, csakis Istennek. S ha valóban azt szeretnénk, hogy Istennek
haljunk majd meg, akkor már most, az életben legyünk Istenéi.
S hogyan lehetünk teljesen
az övéi? Ha mindent őérte teszünk. Erre törekedjünk: mindent, amit teszünk – az
egész napunkat ajánljuk fel Istennek, s tegyük Istennek tetszően. Hogy Szent
Pállal együtt mi is naponta elmondhassuk: Nem önmagunkért vagyunk, ugyanis: „amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk,
Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”
