Nekünk szól /jn 3,16-21/

A mai világ hatására sajnos egyre több ember veszíti el érzékenységét, felelősségtudatát a bűn iránt: nem érzékelik a bűnt s az azzal járó komoly felelősséget. Ez a legtöbbször ezzel a kijelentéssel mutatkozik meg: nekem nincs bűnöm.

Hála Istennek, vannak azonban még olyan hívők, akik igenis érzékelik a bűnt, s annak életbevágó körülményeit. Nekik szól a mai krisztusi üzenet, buzdítás: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ”. Ne féljünk mi sem beismerni bűneinket, s naponta kimondai: igen, Uram, vétkeztem, bűnt követtem. Ne féljünk ezt kimondani, hiszen Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek – mondja a zsoltáros.

Ismerjük be minden bűnünket, de egyben bátran fussunk Istenünkhöz, aki nem elítélni, de üdvözíteni akar minket.

Mi tesz szentté? - Sienai Szent Katalin

Európa társvédőszentje, mai szentünk, Sienai Szent Katalin többször imádság közben elragadtatásba esett, s különleges Istentől jövő látomásai voltak. Mégis szentté avatása nem a látomásai miatt történt meg, hanem azért, mert ezekből kiindulva az Egyház szolgálatára állt, s „szót fogadva” az Isten hozzá intézett szavainak kilépett a szerzetesi magányból, szolgálta az embereket, és tanácsokkal segítette az Egyház vezetőit.

Az imádságos életnek akkor van igazi értéke, ha abból tettek is fakadnak: amit megértünk, meghallunk imádság közben, azt kell cselekednünk is mindennapi életünkben. Keressük mi is, mivel tudnánk még jobban, még tevékenyebben szolgálni Istent Egyházunkon keresztül.

Ellenőrzés /Jn 3,1-8/

„Ha Krisztussal együtt feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján” – hallottuk a mai evangélium előtti allelujás versben. Igaz, hogy befejeztük húsvét nyolcadát, de Egyházunk nem szakad el legnagyobb ünnepünktől: azzal érvel, arra emlékeztet. Azt mondja: ha tényleg feltámadtunk, akkor aszerint is kell élnünk. Akkor a legfontosabb számunkra mindig az odafent valók, azaz az isteni dolgok legyenek.

Hasznos próba, ellenőrzés lehet, hogy az elmúlt húsvét ünnepe után vajon sikerül-e ma jobban figyelnünk az istenes dolgokra.

Miserend és hirdetések - Húsvét 2. vasárnapja

Húsvét második vasárnapja - Szent Iványi Ferencz emléknap Ipolyvarbón

Néhány perce – mint azt bizonnyal tudjuk – szentatyánk két megboldogult pápát avatott szentté: II. János Pált és XXIII. Jánost. Hogy kik voltak ők? Sokat tudunk, s talán még többet beszélhetnénk rólunk, mert van mit mondani életükről. Ma azonban egyetlen dologra összpontosítsunk, mely közös volt mindkettőjükben: hitvallók voltak. Istennek, a feltámadt Krisztusnak tanúi ebben a világban, a mi korunkban. Őt hirdették gondolataikkal, szavaikkal és tetteikkel.

Ebben az egy titulusban minden benne van: hitvalló. S hogy ez egy mennyire fontos állapot, küldetés, feladat, azt a legjobban a mai evangéliumi rész mutatja be nekünk. Miről is szólt? Ha figyeltünk, azonnal azt mondjuk: a hitetlen Tamásról. Annyira erős és meghatározó ugyanis Tamás apostol hitvallása, hogy szinte minden mást, ami amellett történt, háttérbe szorít. Végre ő is találkozhatott a feltámadt Úrral: azzal, akiben már a hitét is elvesztette. A vele való találkozás pedig a kereszténység történelmének talán legszebb hitvallását fogalmaztatta meg vele egyetlen sóhajtással: „Én Uram, én Istenem!” Tamás – mondja egyik egyházatyánk – embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Honnan jön ez a hitvallás, felkiáltás? Az érzelmek sugallják neki ezt? Aligha! Az ész diktálja? Bizony nem! A szívével vallja mindezt! Azzal a szívvel, melyet betöltött az Isten szeretete, az Isten hite és az Isten bölcsessége. Tamás apostol szívében túlcsordult az Istenhit – s ez, mint egy szökellő forrás makulátlan, tiszta vizet, tiszta hitvallást hozott a felszínre. A szentírás örök bölcsessége bizonyosodott be: „A szív bőségéből szól a száj”. Szent Tamás nem bírta magában tartani e szavakat! Ahogyan a nagy papköltő, Sík Sándor fogalmaz: „Hallják meg hívők és hitetlenek / Élet-halálra szóló eskümet! /
A szív bősége zúg fel ajkamon, /
Az kényszerít a Krisztust vallanom.” Ha ugyanis valaki találkozik az élő, feltámadt Krisztussal, akkor azt a hitet egyszerűen nem képes magában tartani – „Az kényszerít a Krisztust vallanom”. Tényleg így van ez?

A 18. században élt itt egy különleges ember, aki nagy tiszteletnek örvendett. Ez az ember is – Tamáshoz hasonlóan – találkozott Krisztussal, s megkapta tőle a hit kegyelmét. Az ő szívében is ott volt az Isten szeretete és hite. És az ő szívében is túlcsordult. Ő sem bírta mindezt magában tartani. Ő nem szóval, de tettel fogalmazta meg hitét: Szent Iványi Ferencz Ipolyvarbón és környékén templomot építtetett. Mi ez, ha nem hitvallás? Isten dicsőségére, a Legszentebb Szentháromság tiszteletére felépíteni egy templomot, hogy nekünk legyen hol az Istent dicsérnünk, s hogy az Isten itt lakhasson köztünk. Ha bárki megkérdezi tőlünk "Ki volt Szent Iványi Ferencz?”, mit válaszolunk? Tudjuk, ki volt ő? Sok titulusa van, melyek templomunk homlokzatán, s itt a szentélyben is olvashatók: „királyi táblai protonotárius, királyi tanácsos, Sáros megye főispánja, Magyarország tárnokmestere, országbíró...” De nekünk nem ez a fontos. Számunkra ő hitvalló volt! Hitvalló. Aki hitének megvallásául nekünk templomot építtetett. Sőt, azt mondhatjuk, ő magát az Egyházat adta nekünk. A latinban, Egyházunk nyelvében mély tanításként ugyanaz a szó jelöli az Egyházat, mint a templomot: Ecclesia. Szent Iványi Ferencz nekünk Ecclesiát, templomot, Egyházat adott. S ahogyan szilárd és biztos hely e templom, úgy hitünk is – persze végtelenszer jobban – szilárd, töretlen, mert biztos alapokon áll. Sík Sándor folytatja: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény. /
Nem tünde tan, nem pille vélemény. /
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: /
Igen és nem, kereken, magyarán. /
Semmi csűrés és semmi csavarás, /
Ínyeskedés és köntörfalazás: /
Hiszem és vallom, szeretem és élem, /
Amit az Egyház hinni ád elébem. /
Ebben a hitben élek és halok: /
Katolikus vagyok.”

Az apostolok Jézustól megkapták a hit kegyelmét. S ezzel a krisztusi hittel mintegy szárnyakat kaptak. Hiszen másként hogyan indulhattak volna el tizenketten az egész világra hirdetni az evangéliumot? Ők Istentől nem egy kis-, természetfeletti segítséget, támogatást kaptak. A ma élő tizenkettőből lett több mint két milliárd keresztény tanúsítja: Isten képes volt egy tucat emberrel az egész világot megszólítani. Olyan csodálatosan gondolkodik a papköltő: „Élő hitemmel vagyok én szabad. 
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.” Az apostolok isteni erőt, mintegy szárnyakat kaptak, s ez a szárnyaló hit

A szent Húsvét nyolcadának utolsó napja van. A feltámadt Krisztus itt jár közöttünk is. Kérjünk tőle mi is ilyen szárnyaló hitet, mely mindennapi gondjaink közepette is felemel minket, és segít az Úr-, a menny szemszögéből látni életünk sokszor akadályokkal teli, kanyargós, útvesztőnek tűnő ösvényét. Élő hitünkkel kössünk mi is szárnyakat, s legyünk hitvallók. Valljuk meg: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény. 
Nem tünde tan, nem pille vélemény. 
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: 
Igen és nem, kereken, magyarán.”

Húsvét második vasárnapja

Ezen a mai napon, az irgalmasság vasárnapján – mint azt tudjuk – a szentatya két megboldogult pápát avat szentté: II. János Pált és XXIII. Jánost. II. János Pál pápát jól ismerjük – hisz néhány éve még ő vezette Egyházunkat – s talán a legfiatalabbak is megélték még őt. XXIII. Jánost azonban már kicsit kevésbé ismerjük. Az ő idejében ugyanis még nem volt annyira fejlett és elterjedt a hírközlés – így hozzánk is kevesebb információ jutott róla. Éppen emaitt szenteljünk egy kis figyelmet most az ő személyének.

Nem volt sokáig Egyházunk élén, csupán négy és fél évig. Mai szentté avatása azonban pontosan rámutat a szentírási igazságra: „Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, nem függ az évek számától. Sokkal többet ér az embernek a megfontoltság, mint az ősz haj és a bűntelen élet, mint a magas kor”. Milyen mélységes üzenet ez mindannyiunk számára: hogy mi szentek leszünk-e, az bizony nem függ attól, hogy fiatalon meghalunk, vagy száz évig élünk majd. Az csupán attól függ, hogy hogyan élünk: Isten törvényei, parancsai és szeretete szerint, vagy öntörvényűen és önmagunkat szeretve. XXIII. János pápának sikerült eljutnia egy olyan magas, magasztos lelki szintre, melyen ráérzett: az életnek tényleg csak úgy van értelme, ha Istent tesszük az első helyre. Így írt egyszer: “A világ már nem vonz. Teljesen és kizárólagosan Istené akarok lenni, hogy átjárjon a fénye, s ragyogjon fel bennem az egyház és a lelkek iránti szeretet”. Milyen csodálatos, ha valaki ezt őszintén ki tudja mondani: “A világ már nem vonz.” De ez nem csak egy pápának, püspöknek, vagy papnak a célja. Minden hívő, Istenhívő embernek egyszer el kell jutnia arra a pontra, mikor ezt már ki tudja mondani: a világ már nem vonz. A világban élek, de nem e világnak élek, hanem Istennek. Házastársamon, gyermekeimen, szüleimen keresztül Istennek szolgálok, s teljes erőmből azon vagyok, hogy hozzá eljussak úgy én, mint családom minden tagja. S akit ez a világ már valóban nem vonz, az bizony el tud tőle szakadni, s nem fél még a hláltól sem. Ezt tanítja ez a mai vasárnap is: ha keresztény életemet élem, akkor bizton remélhetek az Isten irgalmasságában.

Többek között erre tanítson meg nemsokára már szentté kihirdetett egykori szentatyánk, szentatyáink példája: Célunk nem lehet más, mint Istenhez jutni. S ennek egyik fontos állaomása, mikor őszintén ki tudjuk mondani: ez a világ, s annak kínálata már nem vonz. Vagy ha vonz is, az Isten vonzása már erősebb bennem. Ez irányba törekedjünk!