2014. június 30., hétfő

A római Egyház első szent vértanúi

A római Egyház első szent vértanúit ünnepeljük ezen a napon. Azokat, akik nem tagadták meg hitüket Jézus Krisztusban, s ezért megölték őket. Szám szerint nem tudjuk, hány százan-, vagy ezren voltak. Rájuk emlékezve felvetődhetne bennünk a kérdés: nem lett volna-e ésszerűbb, ha ezek a keresztények a császár előtt esetleg megtagadták volna hitüket, hogy életben maradjanak. Hisz titokban ugyanúgy hívők maradhattak volna – s lehet, jobban terjedt-, terjeszkedhetett volna az Egyház.
Krisztus és az Egyház élete azonban világos választ ad erre a kérdésre. Az „Egyház vetését a vértanúk vére öntözi” – imádkoztuk a szentmise eleji könyörgésben. Semmirekellők lettek volna azok, akik csupán az életükért megtagadták volna Krisztust. De így éppen az ő haláluk, vértanúságuk tanítja és bizonyítja: A keresztények mindennél többre tartják az örök életet, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a sok millió vértanú, aki életét adta hitéért, az örök életért, Krisztusért.


Miserend és hirdetések - Szent Péter és Pál apostolok


2014. június 28., szombat

Szent Péter és Pál apostolok

Péter és Pál (tudjuk) nyárban összeférnek a naptárban„ – írja Arany János egy kedves versében. Valóban egy napon ünnepeljük e két nagy apostolfejedelmet, ugyanis a hagyomány szerint mindketten ezen a napon, Krisztus után 67-ben szenvedtek vértanúhalált. Együtt ünnepeljük őket, mert ahogyan a szent zsolozsma tanítja: „annyira szerették egymást életükben, hogy haláluk sem választotta el őket”.
Aki azonban alaposabban ismeri a Szentírást és a Szent hagyományt, az tudja: nem volt felhőtlen e két apostol kapcsolata az apostoli idők folyamán. Többször volt nézeteltérésük, s néhány dologban nem is egyeztek. Péter – mint ismerjük az evangéliumokból – rendkívül heves vérmérsékletű volt, s felindulásaiban mondjuk levagdosta a katonák fülét, vagy épp fűt-fát ígérve megfogadta, hogy ő Jézust soha nem hagyja el, s rá pár órára már nem is ismerte őt. Pál, pontosabban Saul, aki jelen volt az Egyház első vértanúja megkövezésénél – úgy, mint keresztényüldöző. A vallás és Isten nevében az Isten embereit öldöste s próbálta magát az Egyházat halálra kövezni. Sok ellentét volt közöttük. Egyszerű mai megfogalmazással tehát azt mondhatjuk, hogy nem ők voltak a legjobb barátok a világon. És mégis: volt egy rendkívül fontos dolog életükben – sőt a legfontosabb dolog, amely úgy életükben, mint haláluk után is összefogta, összetartotta, összeforrasztotta őket. Ez pedig a közös cél volt: Eljutni Isten országába, s minél több embert elvezetni oda. Mind a ketten ugyanazért a célért harcoltak. S ez volt az, ami minden egyéb gondot, problémát, konfliktust, nézeteltérést megoldott közöttük.

Van egy mondás, mely szerint „az ellenségem ellensége - az a barátom”. De hasonlóan elmondhatjuk, hogy akik ugyanazért a célért küzdenek és élnek, azok – még ha természetben mások is – ugyanúgy barátok. Mert nem az az egyedüli szeretet, mikor két ember csak egymás szemébe néz, hanem legalább annyira az is, mikor két ember egy irányba néz. Mi keresztények mind egy célért élünk: hogy Istent megismerjük, szeressük, s hozzá eljussunk. Ha semmi más nem is, de ez – és pontosan ez a  legfontosabb – összeköt minket. Ez az „isteni”, közös cél győzzön le közöttünk minden viszályt, minden ellentétet. Csak juthatunk el Istenünkhöz. Hallgassunk Szent Ágostonra, aki oly bölcsen tanít tanít: „Viseld el azt, akivel élsz, hogy eljuthass ahhoz, akinél lenni vágyakozol.

2014. június 24., kedd

Év végi sportnap iskolánkban

Az iskolév utolsó napjainak egyikén a sport és a szórakozás kapott főszerepet iskolánkban. Erről készült néhány mozgókép.


Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent János születése napját ünnepeljük ma. És ez az ünnep csodálatos módon felhívja a figyelmünket elsőként arra, hogyan választja ki Isten övéit, azokat, akikre valamilyen nemes feladatot bíz.
A mai szentmise olvasmánya, s egyben kezdőéneke is Izajás prófáta szavait mondatja el Keresztelő Szent Jánossal, de egyben mindannyiunkkal: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva emlékezetében él nevem”. Ezen gondolkodjunk ma: Isten még messze azelőtt, hogy beszélni tudtunk volna, néven szólított, és meghívott minket magához. Mi még meg sem fogantunk, meg sem születtünk, ő pedig már szeretett minket – és azóta rendületlenül szeret. Milyen csodálatos és megható, mikor egy felnövekvő kisgyermek megtudja édesanyjától, hogy míg ő csak édesanyja méhében volt, ő már akkor mesélt neki, énekelt, táplálta, szerette, simogatta. Milyen csodálatos tudni, hogy még azelőtt, mielőtt a világra jöttünk volna, valaki már szeretett. „Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunke hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor én ezt a hívást felfogom, mert ő létezésem első pillanatától kezdve magának teremt engem és egy bizonyos küldetést is kijelöl számomra.” – tanítja Barsi Balázs atya.

Keresztelő Szent János azért lett szent, mert válaszolt Isten hívására. Nem ő volt a kezdeményező, nem az ő ötlete volt szentnek lenni. Isten hívta őt meg, s csak arra kérte, válaszoljon helyesen erre a meghívásra. És pontosan így van ez velünk is. Nem mi találtuk ki Istent, de elmondhatjuk, hogy ő „talált ki” minket. Az pedig, aki kitalált, tudja is pontosan, mi a legjobb út számunkra. Hallgassunk ezért rá, kövessük őt, fogadjuk meg szavát. Ő minket is szentté tesz. Viszonozzuk végtelen szeretetét.

2014. június 21., szombat

Évközi idő tizenkettedik vasárnapja

Ne féljetek az emberektől” – kezdődött a mai evangélium. S talán be is fejeződhetett volna ezzel az egy mondattal, mert Jézus ezen szavaiban benne van minden, amit később megmagyaráz. „Ne féljetek az emberektől!”
Nincs ember, aki soha sem érzett volna még félelmet. Mindannyiunkban ott van ez az érzés – egyszer erőteljesebben, máskor gyengébben. És azt is tudjuk, hogy sok mindentől lehet félni. Ma azonban Jézus szavai értelmében arra a félelemre kell gondolnunk, amely azért van bennünk, mert attól félünk, valaki más elveheti életünket, elveheti anyagi javainkat, vagy földi jólétünket. A félelem attól, hogy amit összegyűjtöttünk az életben, amit elértünk, amink van: azt valaki bizony elveheti. És minél több mindene van az embernek, annál többet veszíthet. Egy szegény, nincstelen ember bizonyára nem fél attól, hogy kirabolják – de annál inkább fél ugyanettől az, aki nagy gazdagságra tett szert. Ezért int oly gyakran és oly határozottan minket Istenünk a Szentírás szavával, ahogy e héten is hallhattuk: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a tolvajok meg (...) ellopják.” Mert jól tudja ő, hogy „ahol a kincsünk, ott van a szívünk is”. Amit ugyanis a legfontosabbnak, legnagyobb kincsünknek tartunk, ahhoz ragaszkodik a szívünk, és az lesz a szívünk irányítója, sőt istene. Ezért a felszólítás: „Ne féljetek az emberektől” – mert elvehetnek sok mindent, de azt, ami objektíve, Isten szemében a legfontosabb: hitünket – nem vehetik el.
Másodsorban pedig ezt tanítja Urunk: „És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”. Milyen világosan kimondja: Nem a testünk a minden, a legfontosabb! Nem a testünk szépsége, ereje, egészsége. De tudunk-e így gondolkodni, „isteni”-, krisztusi, keresztény módon? Hisz hányszor halljuk, s talán mondjuk is: „Csak egészség legyen, s akkor minden megvan.” Az a legfőbb, az egészség? Lehetünk hitetlenek, lehetünk Isten-káromlók, lehetünk csalók, csak egészség legyen? Ugye mennyire nem így van! „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik” – más szóval: még a betegségtől sem szabad félnünk. Attól sem, amely elveheti egészségünket, sőt egész életünket. Mert nem az a legnagyobb rossz, ha az ember beteg. Hisz előbb-utóbb úgyis vége lesz testünknek. Olyan sokat számít, hogy húsz, ötven, vagy száz évet élünk? Mi az az örökkévalósághoz képest? Akárhogy is vigyázunk, testünk „szavatossága” lejár. Nem fektethetünk ezért minden reményt, boldogságot csak abba, hogy „egészség legyen, s akkor minden van”. Mert akkor bizony boldogtalanok leszünk nem csak itt, de odaát is – s ez az, ami mindennél rosszabb. De van itt valami más, aminek nem jár le a szavatossága, ami nem ér véget, ami nem romlik meg, ami nem vész el.
Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”. A lelkünk. Itt már nem azt mondja az Isten: ne féljetek ettől sem, ne féltsétek lelketeket sem. Pontosan az ellenkezőjét mondja: féljetek mindattól, ami lelketeket megronthatja, szó szerint a pokolba taszíthatja. Mert ő tudja, hogy az örök. A lélek örök. Tudja, hogy az nem csak egy kevesig lesz a miénk. Nem ötven, nem száz, nem ezer, hanem egy örökkévalóságon át. Biztos, ezt nem tudjuk felfogni, de gondolkozzunk rajta. És mi féltjük lelkünket? Félünk azoktól, akik a lelkünkben kárt tehetnek? Nem csak egészségünket, vagyonunkat féltjük? Mit teszünk lelkünk védelmében, hogyan védekezünk a lélekromboló-, a lélekpusztító műsorok, tartalmak, közösségek, befolyások, kapcsolatok, gondolatok ellen? Hogyan védekezünk? Vagy pont azoktól nem félünk, amitől egyedül kellene?

Imádkozzunk ma, és imádkozzunk minden nap lelkünkért. Imádkozzunk férjünk, feleségünk, gyermekünk, szüleink, barátaink lelkéért. Ne csak egészségükért, ne csak jólétükért, de lelkükért, lelki üdvükért. Az imádság mellett pedig távolítsunk el mindent, ami a mi lelkünket a pokolba taszíthatja. Féltsük lelkünket, féltsük örök életünket, mert – és előbb-utóbb rájövünk – ez a legfontosabb minden ember életében. Semmi mástól nem kell félnünk, mert keresztényként mindannyian elmondhatjuk Jeremiás prófétával, amit a mai Olvasmányban hallottunk: „Az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak, és elbuknak”. Így harcoljunk Isten-, és az imádság erejével mindenekelőtt lelkünk ellenségei ellen.

2014. június 18., szerda

Úrnapja

Szent II. János Pál pápa az Egyház és az Oltáriszentség megalapítása után kétezer évvel ezekkel a szavakkal kezdte a XXI. századot megnyitó apostoli levelét: „Az Egyház az Eucharisztiából él”. Az egész világon elterjedt Egyház, amelynek két évezrede töretlen tevékenységét el sem lehet képzelni, s mely megszámlálhatatlan szentet adott a világnak, ez az Egyház az Eucharisztiából él. Pontosan abből az Eucharisztiából, mely itt van a mi templomunkban is. S ez látszólag nem más, mint egy kis, jelentéktelen fehér ostya. Látszólag szinte semmi. És mégis: egy olyan kincs, amelyből annyi millió és milliárd keresztény, és maga az Egyház is él. És talán éppen ez a mai ünnepnek is a mondanivalója: az igazán nagy-, fontos dolgok a legtöbbször láthatatlanok.
Éppen ezt az igazságot fogalmazza és énekli meg mesteri módon az ünnep szekvenciája, melyet az evangélium előtt hallottunk. Költői magaslatokkal és a gregorián zene mélységes komolyságával tanítja Egyházunk: „Nagy titokról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” Látszólag esztelenség, valójában azonban az ember legtökéletesebb cselekedete, mikor az Istent dícséri – itt a kenyér színe alatt. Hiszen maga az Istenember, Jézus Krisztus mondta, hogy ezt tegyük az ő emlékezetére: „Amit Krisztus tett ez estén, hagyta, hogy rá emlékezvén cselekedjük mi is azt.
Felfogni nem lehet, csak hittel közeledni ehhez a nagy titokhoz: hiszen sem látásunk, sem ízlelésünk nem erősíti meg ezt a hitet: ugyanazt látjuk és érezzük a szentostyában, mint azelőtt, hogy Krisztus testévé vált volna. Így énekli ezt meg szekvenciánk: „Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt!” És éppen ezért ez az ünnep egyben hitünk próbája is: Ki tudjuk-e, ki merjük-e mondani, hogy mást hiszünk, mint amit látunk? Van egy mondás, mely szerint az nevet, aki utoljára nevet. Kicsit más szavakkal, de lényegét meghagyva így is mondhatjuk: annak van igaza, akinek a végén kiderül: igaza volt. Nemhívő testvéreink – s egyre nagyobb többség a világban is – talán kinevetnek, esztelennek tartanak minket. Mégis mi tudjuk, jó úton vagyunk, mert az igazságot hisszük, amit Istentől tudunk. Mi hisszük a láthatatlant, mert Istenünk adta hinnünk. És egyszer majd kiderül, mikor az Úr újra eljön, hogy csak a benne hívők járták a jó utat.
De e hitünkről tanúskodjanak tetteink is: mert úgy, ahogy e szentség vétele, a szentáldozás üdvözíthet minket, ugyanúgy – ha méltatlanul vesszük – a kárhozatha is juthatunk általa. És mily csodálatos hasonlóság: ezt sem lehet látni. Nem látjuk, ki az, aki a szentáldozáshoz tiszta szívvel járul, s ki veszi azt teljesen méltatlanul. Éppen a lényeget nem látjuk mi emberek, de tudjuk: Istenünk csak azt nézi. Mert „Veszik jók és veszik rosszak, csakhogy különféle sorsnak részesei ők vele. Rossznak halál, jónak élet – ilyen az egyforma étek különböző ereje.

Mától még nagyobb áhitattal és még mélyebb alázattal tiszteljük és ízleljük az Oltáriszentséget, és együtt imádkozzunk: „Igaz kenyér, legfőbb Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól, te táplálj és te palástolj, s add, hogy a feltámadáskor legyen nálad kész helyünk.