A szent főangyalok

Az Egyház ma tiszteletét fejezi ki a három főangyal, arkangyal – Szent Mihály, Gábor és Ráfael – előtt. Bár e három főangyalról igazából nem sokat tudunk, ez azonban semmiképp sem baj, hiszen nagy dolgokról keveset tudni is sokat jelent. Erről a kevésről – és mégis sokról – elmélkedjünk ma: személy szerint Szent Gáborról annyit tudunk, hogy ő volt az az angyal, aki átadhatta az emberi történelem legfontosabb üzenetét Máriának – hogy eljön a Megváltó, s Mária lesz az anyja. Szent Mihály, mint arról a mai szentlecke szólt, megküzdött a bukott angyallal, Luciferrel és száműzte őt a mennyből. Szent Rafael pedig az ószövetségi időben jött el, hogy Isten emberének, Tóbiásnak legyen a segítségére. Röviden ezek a puszta tények, melyeket ismerünk személyre szólóan a három főangyalról. Van azonban még két érdekesség, két tulajdonság, melyet megfigyelhetünk, s melyen felbuzdulhatunk angyalainkat ünnepelve.

Mindhárom arkangyal neve az „El” szóval végződik: GabriEL, RafaEL, MichaEL. Ez a szó pedig a héber Elohim kifejezés rövidítése, ami annyit jelent: Isten. Így a főangyaloknak szó szerint Isten van beleírva a nevükbe, a lényükbe – tanítja emeritus pápánk, XVI. Benedek. Gabriel azt jelenti: Isten ereje. Raphael – Isten orvossága. S a Michaelt pedig így fordíthatjuk le: „Ki olyan, mint az Isten?” Mindhárom név az Istent helyezi a középpontba. Mindhárom név a szoros Istenhez tartozást jelképezi és mutatja.

A régi kor emberének ugyanis nagyon nagy érzéke volt a jelek, a szimbólumok iránt. Érezte és tudta az ószövetségi ember, hogy nevet nem csupán azért és aszerint kell adni a gyermeknek, hogy szépen cseng-e, jól hangzik-e. Így szól a római kori szállóige: nomen est omen – azaz a név egyben sors, a név egyben jel is – valamit kifejez, valamire int, figyelmeztet, tanít. Hogy csak az Újszövetségből említsünk egy-egy példát: ezért volt olyan fontos, hogy Zakariás leírja: János az ő neve; vagy hogy az angyal közölje Máriával: Jézusnak nevezed őt. Mert a név egy életen át végigkíséri az embert – így egy életen át taníthatja őt magát, s a körülötte élőket is. Milyen jó lenne, ha mi is ily módon keresnénk nevet gyermekeinknek, ha ily módon választanánk bérmanevet – ha jobban értenénk a szimbólumok nyelvét.

S végül a másik fontos tény, melyet általánosságban megemlíthetünk az angyalokról az az, amit ugyancsak emeritus pápánk, XVI. Benedek tanít: „Az angyal olyan teremtmény, aki Isten előtt áll, és egész lényével Istenhez igazodik. Az angyal Isten előtt él és Istenért él. És éppen ez ad magyarázatot az angyalok másik jellemzőjére: ők Isten küldöttei. Elhozzák Istent az embernek, megnyitják a mennyet, és ezzel megnyitják a földet. Éppen azért tudnak nagyon közel lenni az emberhez, mert Istennél vannak.” Az angyalok Isten küldöttei, akik megnyitják a mennyet, és ezzel mennyitják a földet. Maga az Isten küldi őket hozzánk, hogy az ő fényét, az ő bölcsességét, az ő csodálatos isteni tervét mutassák és adják nekünk. A legjobban talán éppen a szent angyalokra érvényesek Sík Sándor, nemeslelkű papköltő szavai: „Az Isten küld, testvéreim, tinéktek / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik Arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét. / A testvéreknek, kik az éjben járnak / Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.” Az angyalok nem a saját nevükben cselekszenek, hanem az Isten nevében; nem a saját maguk dicsőségét sugározzák, hanem az Istenét – ők az Isten küldöttei; Mint ahogy a kis szentjánosbogár sem képes magából és magától fényt sugározni – csupán azt adja tovább, amit nappal a naptól kölcsönzött – azt a fényt raktározza el, s azt csillogtatja meg az éjszakában. S talán maga az a tény is, hogy testi szemeinkkel nem látjuk az angyalokat, azt jelképezi, hogy ők mintegy saját magukat láthatatlanná téve, háttérbe szorítva az Istent, az Isten kifürkészhetetlen útjait mutatják nekünk, és azon vezetnek minket. Nem magukra, de Isten felé, Istenre irányítják figyelmünket.

Nemsokára az eucharisztikus imában mi is az angyalokat kérjük, hogy vigyék szentmiseáldozatunkat Isten oltárára, az ő színe elé. Igen, az angyalok valóban megnyitják a mennyet, s ezáltal megnyílik a föld is a menny felé – ahogyan az evangéliumban maga Jézus tanította: „megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.” Az angyalok megérintenek minket, embereket Isten közelségével. Adjunk ma értük hálát Istenünknek, s egyben buzduljunk fel példájuk láttán, hogy hozzájuk hasonlóan mi is Istent mutassuk az embereknek, mi is Isten küldöttei legyünk egymásnak, hogy mi is elmondhassuk már nem csak az angyalok, de a saját nevünkben is:

„Az Isten küld, testvéreim, tinéktek,

Hogy sugarai eleven tüzét,

Amik arcáról a szívembe égtek,

Sugározzam csendesen szerteszét.

A testvéreknek, kik az éjben járnak

Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”

Miserend és hirdetések - Évközi 26. vasárnap

Szent Pió atya

Egyszer egy asszony gyónni szeretett volna mai szentünknél, Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette csupán kevés ideje volt, de felsietett a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a gyóntatószéknél. Hosszú volt a sor, s mindenkinek türelemmel kellett várnia. S bár az asszony türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött, hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette gyónását a sokgyermekes anya.

Pió atya Istentől ilyen különleges képességet kapott, hogy olvasott az emberek gondolataiban. Így senki semmit sem titkolhatott el előle – sőt sokakat megelőzött azzal, hogy válaszolt, reagált arra, ami még csak a gondolatukban volt – néha ez előnyös, máskor azonban igen hátrányos volt. Vagy megdicsért valakit, vagy épp ellnkezőleg: elmarasztalt.

Ma nincs közöttünk senki, aki képes lenne ilyesmire. Itt van azonban Istenünk, aki bizony tökéletesen ismeri minden gondolatunkat. Vajon e mai nap, e mai szentmisén Isten mit válaszolna gondolatainkra? Mennyire méltók azok e szent helyhez, e szent cselekményhez, vagy keresztény életünkhöz? Pió atya közbenjárását kérve imádkozzunk azért, hogy ne csak szavainkban, de már gondolatainkban is Istennek tetsző-, igazi keresztények legyünk.

Szentírás /Péld 3,27-34/

A mai olvasmányban a Példabeszédek könyvéből hallottunk egy rövid kis részletet, mely teljesen mindennapi tanácsokat adott nekünk életünkhöz: elmondta, hogyan boldoguljunk, hogyan viseltessünk embertársainkkal, mi az, ami tetszik az Úrnak.

A Szentírás nem egy elvont, csupán a Szentírástudóknak fenntartott teológiai tanítás. Éppen ellenkezőleg: a mindennapi életünket hivatott irányítani, ahhoz az egyetlen helyes utat megmutatni. Éppen ezért minden nap hallgassuk és olvassuk azt figyelmesen, s minden erőnkkel azon legyünk, hogy szavát megvalósítsuk életünkben.

Évközi idő huszonötödik vasárnapja

Mivel itt vagyunk e szentmisén, ez azt jelenti, hogy próbálunk Isten parancsai, tervei és szavai szerint élni, s igyekszünk valóban kapcsolatban lenni Istennel. Próbálunk a lehető legtöbbet és legjobban imádkozni, igyekszünk megvalósítani azt, amit az evangéliumokban hallunk.

            De bármennyire is igyekszünk Istennel élni, bármennyire is keressük őt, bármennyire is próbáljuk őt bevonni az életünkbe, megesik, és sokszor megesik az, hogy nem értjük az Istent. Nem értjük, mit miért tesz. Nem értjük, miért engedi meg, hogy súlyosan megbetegedjünk, hogy elveszítsünk valakit, akit annyira szerettünk, hogy ne sikerüljön az, amire annyit készültünk. Nem tudjuk igazán megérteni az Isten logikáját, melyben, ahogy ő mondja, az elsőkből bármikor lehetnek utolsók, az utolsókból pedig elsők. Mindent próbálunk emberi szemszögből magyarázni, de nem lehet. Azonban ez nem csak a mi korunk problémája, hisz több mint 2500 évvel ezelőtt megírta már Izajás próféta azokat a szavakat, amelyeket ma hallunk az olvasmányban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” S ha ezt maga az Úr, az Isten mondja, akkor ez egy olyan dolog, melyet nem lehet kiiktatni az életünkből, hanem együtt kell vele élnünk, mellyel meg kell tanulnuk együttműködni. De vajon lehetséges ez? Lehetséges mindent elfogadnunk és elhinünk, csak mert azt Isten akarja és Isten mondja? Hogyan fogadjuk el azt, amit nem értünk?

Történt egyszer, hogy egy több emeletes ház kigyulladt. Mindenki menekült, ahogy csak tudott. Egy 8 éves kislány azonban az egyik emeleten ragadt. A lépcsőház égett, így az utcára néző erkélyre, a balkonra menekült. Ott meghallott egy ismerős hangot: Ugorj, elkaplak! A kislány azonnal felismerte édesapja hangját, de a nagy füsttől semmit sem látott. Nem merek, mert nem látlak, apu – válaszolta. Én azonban látlak, bízz bennem! A kislány nagy bátorságot véve kiugrott, az édesapja elkapta, s így megmenekült. Az édesapja iránti bizalma mentette őt meg. Pedig úgy ugrott, hogy semmit sem látott.

Néha talán éppen a mi kis gyermekeink szolgálhatnak például számunkra. Mint ahogyan Jézus mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” A gyermek bízik a szüleiben. Bízik, mert tudja, ők jobban tudják a dolgokat, tapasztaltabbak és mindenekelőtt tudja: a szülei szeretik őt. Ez váltja ki benne a feltétlen bizalmat. Hányszor bizonyítja igazát egy kisgyermek azzal: tudom, mert apu mondta. A gyermek elismeri, hogy a szülei okosabbak, bölcsebbek, pedig sok mindent nem ért meg. Sok mindenről nem tudja, miért csinálják úgy, csak tudja, hogy az jó.

S ezt a gyermeki, de nem gyerekes magatartást kell elsajátítanunk elsősorban nekünk, felnőtteknek a mi mennyei Atyánk iránt. Bízni benne. A bizalmat azonban ki kell építeni. Tudatosítanunk kell, mint a gyermeknek, hogy a mi Istenünket nem csak mindentudónak hívják, hanem az is. Hogy ő mindent tökéletesen, nálamnál végtelenül okosabban, bölcsebben tud. Hogy „az ő gondolatai nem a mi gondolataink.” De hogy az övé a jobb, a tökéletes. Tudatosítanunk kell, hogy a mi Istenünk valóban, és nem csak név szerint Mindenható. Ő mindent megtehet. S végül, de nem utolsó sorban tudatosítanunk kell, hogy ő a mi boldogságunkat, s mindenekelőtt a mi örök boldogságunkat akarja. Az Isten gondoskodik rólunk. Máshogy, mint ahogy mi elképzeljük. Máshogy, de sokkal jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Csak ezek után juthatuk el oda, hogy kikötések és feltételek nélkül bízzunk az Istenben.

A mai vasárnapon kezdjük meg ennek a bizalomnak a kiépítését. Csak így lehetünk boldogok, csak így juthatunk el az örök boldogságba, s csak így válik a földi életünk is boldoggá, mert tudni fogjuk, az Isten szeret és gondunkat viseli.

Mit tehetnék? /Lk 8,1-3/

Ahogy az evangélium hallottuk, nem csak az apostolok jártak Jézussal, követték őt, hanem mások is: asszonyok, akiket meggyógyított. Ezek az asszonyok pedig gondoskodtak Jézusról – írja az evangélista.

Jézussal járni nem csak a papok, vagy a szerzetesek feladata. Minden ember, legyen bármilyen hivatása is, meghívott a Krisztus-követésre. Így mi is mindannyian, akik ma itt vagyunk. Keressük meg ezért, mi az a szolgálat, amivel mi is tudnánk gondoskodni Jézusról – az ő Egyházáról. Magyarán: egyházközségünk életébe hogyan tudnánk még jobban, még tevékenyebben belekapcsolódni?