2014. június 18., szerda

Úrnapja

Szent II. János Pál pápa az Egyház és az Oltáriszentség megalapítása után kétezer évvel ezekkel a szavakkal kezdte a XXI. századot megnyitó apostoli levelét: „Az Egyház az Eucharisztiából él”. Az egész világon elterjedt Egyház, amelynek két évezrede töretlen tevékenységét el sem lehet képzelni, s mely megszámlálhatatlan szentet adott a világnak, ez az Egyház az Eucharisztiából él. Pontosan abből az Eucharisztiából, mely itt van a mi templomunkban is. S ez látszólag nem más, mint egy kis, jelentéktelen fehér ostya. Látszólag szinte semmi. És mégis: egy olyan kincs, amelyből annyi millió és milliárd keresztény, és maga az Egyház is él. És talán éppen ez a mai ünnepnek is a mondanivalója: az igazán nagy-, fontos dolgok a legtöbbször láthatatlanok.
Éppen ezt az igazságot fogalmazza és énekli meg mesteri módon az ünnep szekvenciája, melyet az evangélium előtt hallottunk. Költői magaslatokkal és a gregorián zene mélységes komolyságával tanítja Egyházunk: „Nagy titokról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” Látszólag esztelenség, valójában azonban az ember legtökéletesebb cselekedete, mikor az Istent dícséri – itt a kenyér színe alatt. Hiszen maga az Istenember, Jézus Krisztus mondta, hogy ezt tegyük az ő emlékezetére: „Amit Krisztus tett ez estén, hagyta, hogy rá emlékezvén cselekedjük mi is azt.
Felfogni nem lehet, csak hittel közeledni ehhez a nagy titokhoz: hiszen sem látásunk, sem ízlelésünk nem erősíti meg ezt a hitet: ugyanazt látjuk és érezzük a szentostyában, mint azelőtt, hogy Krisztus testévé vált volna. Így énekli ezt meg szekvenciánk: „Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt!” És éppen ezért ez az ünnep egyben hitünk próbája is: Ki tudjuk-e, ki merjük-e mondani, hogy mást hiszünk, mint amit látunk? Van egy mondás, mely szerint az nevet, aki utoljára nevet. Kicsit más szavakkal, de lényegét meghagyva így is mondhatjuk: annak van igaza, akinek a végén kiderül: igaza volt. Nemhívő testvéreink – s egyre nagyobb többség a világban is – talán kinevetnek, esztelennek tartanak minket. Mégis mi tudjuk, jó úton vagyunk, mert az igazságot hisszük, amit Istentől tudunk. Mi hisszük a láthatatlant, mert Istenünk adta hinnünk. És egyszer majd kiderül, mikor az Úr újra eljön, hogy csak a benne hívők járták a jó utat.
De e hitünkről tanúskodjanak tetteink is: mert úgy, ahogy e szentség vétele, a szentáldozás üdvözíthet minket, ugyanúgy – ha méltatlanul vesszük – a kárhozatha is juthatunk általa. És mily csodálatos hasonlóság: ezt sem lehet látni. Nem látjuk, ki az, aki a szentáldozáshoz tiszta szívvel járul, s ki veszi azt teljesen méltatlanul. Éppen a lényeget nem látjuk mi emberek, de tudjuk: Istenünk csak azt nézi. Mert „Veszik jók és veszik rosszak, csakhogy különféle sorsnak részesei ők vele. Rossznak halál, jónak élet – ilyen az egyforma étek különböző ereje.

Mától még nagyobb áhitattal és még mélyebb alázattal tiszteljük és ízleljük az Oltáriszentséget, és együtt imádkozzunk: „Igaz kenyér, legfőbb Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól, te táplálj és te palástolj, s add, hogy a feltámadáskor legyen nálad kész helyünk.