A római
Egyház első szent vértanúit ünnepeljük ezen a napon. Azokat, akik nem tagadták
meg hitüket Jézus Krisztusban, s ezért megölték őket. Szám szerint nem tudjuk,
hány százan-, vagy ezren voltak. Rájuk emlékezve felvetődhetne bennünk a kérdés:
nem lett volna-e ésszerűbb, ha ezek a keresztények a császár előtt esetleg megtagadták
volna hitüket, hogy életben maradjanak. Hisz titokban ugyanúgy hívők
maradhattak volna – s lehet, jobban terjedt-, terjeszkedhetett volna az Egyház.
Krisztus és
az Egyház élete azonban világos választ ad erre a kérdésre. Az „Egyház vetését a vértanúk vére öntözi” –
imádkoztuk a szentmise eleji könyörgésben. Semmirekellők lettek volna azok,
akik csupán az életükért megtagadták volna Krisztust. De így éppen az ő haláluk,
vértanúságuk tanítja és bizonyítja: A keresztények mindennél többre tartják az
örök életet, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a sok millió vértanú, aki
életét adta hitéért, az örök életért, Krisztusért.
