Reményik Sándor, a neves
erdélyi költő írja egyik jól ismert versében:
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el...
Igen különös nézet ez a
világra, az életre, de mégis valós meglátás: Az életünk tele van olyan
pillanatokkal, amelyek elmúlnak, és soha nem térnek vissza. Ahogy folytatja a
költő:
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Életünk egyetlen perce
sem tér vissza. Éppen ezért olyan fontos, hogy minden egyes pillanatot a lehető
legjobban, legteljesebben használjunk ki.
A mai evangéliumban Jézus
is búcsúzik. Elbocsátja a tömeget. És
itt álljunk meg egy pillanatra: hogyan búcsúzik Jézus? Nem tudjuk, mit mond a
népnek, nem tudjuk, hogyan küldi el őket. De nem is ez a fontos, hanem sokkal
inkább az, hogy mit hagyott Jézus az emberekben. Hogy milyen volt a Jézussal
eltöltött idő. Mi pedig emlékszünk a múlt vasárnapról: Jézus betöltötte mind
testi-, mind lelki vágyaikat. Azok az emberek örömmel és boldogsággal a
szívükben távoztak el Jézustól. Ő ugyanis mély nyomot hagyott bennük, a legnagyobb
szeretetét mutatta, adta nekik. És ezen a ponton kell gondolkodnunk: Csak ezen
az elmúlt héten mennyi emberrel találkoztunk...és mi mit adtunk nekik? Hogyan
távoztak tőlünk, hogyan búcsúztunk tőlük? Olyanok legyünk, mint Krisztus Urunk,
aki mindig szeretet adott az embereknek. Hogy a velünk való találkozás a másik
emberben szeretetet hagyjon. Erről írja Mécs László:
Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás.
Minden kereszténynek ez
a küldetése, hogy fényt, szeretetet hagyjon maga után – azokban, akikkel
találkozik. Ma ezt tanuljuk meg Urunktól, és szítsuk fel magunkban ezt a
vágyat. Hogy ha mi mindig búcsúzunk is, de az elváláskor egyre több legyen a
szeretet azokban, akikkel találkoztunk.
Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk
távozáskor
fényt hagyni, mint a
Messiás,
belészeretni az
szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a
századoknak,
a századok az
ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a
Messiás!
Vagy legalább, mint az
anyák,
kik egyre jobban
megragyognak,
minél sötétebb lesz az
éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant
alatt.
Fényt hagyni, mint a jó
anyák.
Vagy legalább is, mint a
Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél
alatt.
Fényt hagyni, mint a
drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a
Nap,
melyet elnyelt az
alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a
gyöngyvirágban,
a liliomban,
mécsvirágban.
Az életünk olyan
tünékeny.
Ó szent fényt hagyni
volna jó!
