2014. augusztus 24., vasárnap

Miserend és hirdetések - Évközi 21. vasárnap


Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Az idén szentté avatott XXIII. János pápa egy alkalommal visszaemlékezett, miként élte meg, hogy őt választották a bíborosok pápává, és a szokásoknak megfelelően ki kellett állnia a Szent Péter-bazilika erkélyére. Hatalmas reflektorokkal világították meg az erkélyre lépő pápát, aki az erős fény miatt szinte semmit sem látott a téren összegyűlt tömegből. Megáldotta a jelenlévőket, akik az új pápa köszöntésére a Szent Péter térre siettek, megáldotta a világot, majd az erkélyről visszalépve ezt gondolta magában: „Ha nem követem a szelíd és alázatos Mestert, semmit sem fogok látni a valóságból, vak leszek.”
„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”, kinek tartanak engem az emberek – kérdezte Jézus az apostolaitól. Első hallásra talán semmi különlegeset nem találunk ebben a kérdésben, azonban ha hitünket s Urunkat jobban ismerjük, igen is furcsállhatjuk a Jézusi érdeklődést. Ugyanis hányszor hallottuk az evangélisták leírásaiban, hogy Jézus ismerte az emberek gondolatait, belelátott gondolataikba – hisz isteni hatalma volt. De most mi történt? Talán alábbhagyott hatalma, hogy kérdeznie kell: kinek tartanak engem, kinek tartotok ti engem? Tudjuk, hogy Isten hatalma sosem hagy alább. És még inkább tudjuk, hogy Jézus pedig minden egyes szavával tanít, nevel, vezet minket. Azzal, hogy az apostoloktól kérdez, gondolkodásra készteti őket. És már mi is tudjuk, hogy sokszor egy-egy jó kérdés többet megtanít, hasznosabb, mint a legpontosabban megfogalmazott tények felsorolása. S Jézus hozzáállását látva kimondhatjuk: ő nem csak fújja a magáét – nem törődve a mi véleményünkkel, érzéseinkkel, élethelyzetünkkel, hanem éppen fordítva. Hagyja, hogy elmondjuk, mit érzünk, mit gondolunk, mit szeretnénk, hogyan látjuk. Ő pedig segít megérteni a dolgokat, eseményeket, s megvilágítja értelmünket isteni fényével, hogy mi is úgy lássunk, ahogy ő: nem csak a pillanat helyzetét, de a jövőnket, sorsunkat, s örök sorsunkat tartva legfontosabbnak. Hogy nehogy vakok legyünk, mint az előbb említett pápa a pillanat reflektorfényében.

Az Isten kíváncsi ránk. Kérdez, de nem csak udvariasságból, hanem tényleg figyel ránk, meghallgat. Mondjuk el neki mi is mindazt, ami bennünk van: örömünket, bánatunkat, aggodalmunkat, reményünket. S hagyjuk, hogy mindezt megvilágosítsa isteni fényével, s akkor mi is úgy fogunk látni, mint ő: mindig örök életünket tartva szem előtt.