2014. szeptember 8., hétfő

Kisboldogasszony

Ma ünnepeljük, hogy közénk / születtél, és emlékezünk, / hogy mily dicső törzsről fakadsz, / s úgy jössz világra, mint a fény. // Teáltalad mi, földiek, / így lettünk egyben égiek; / nemes békédre békülünk, / bár nem fogjuk fel titkodat.
Csodálatos Mária himnuszunk szavai hirdetik meg e mai nagy ünnepet, mely számunkra, kovácsiak számára még fényesebb, még mélységesebb, még nagyobb jelentőséggel bír, mivel új templomunk titulusa éppen ezt a nevet viseli: Kisboldogasszony templom. És mindezt szemünk előtt tartva szenteljük meg mi is a lehető legtökéletesebb módon ezt a napot – szentmisével, melyet a Boldogságos Szűz tiszteletére, és Isten nagyobb dicsőségére mutatunk be.
Ahogyan oltárképünk szemlélteti, egy igen régi eseményre emlékezünk. Hitünk azonban hangoztatja: de mi nem csupán emlékezünk. Hisz mit érne pusztán egy emlékezés, ha nem lenne hatással, befolyással a mi életünkre? Mit használna az érzelgősség, ha gondolataink, tetteink régiek maradnának? Nem, mi tudjuk, csak akkor van értelme a Szűz Mária születésére való emlékezésnek, ha abból tanulva és erőt merítve gondolkodásunk, hitünk, életünk megújul. Hogy ha felismerjük Szűzanyánk születésében megváltásunk hajnalhasadását, tehát azt, hogy az emberiség megváltása éppen az ő személyéből indul ki – s naponta hálásak leszünk neki ezért. Hogy ha ezentúl még jobban törekszünk arra, hogy mindnyájan újjászülessünk az örök életre – éppen Szűzanyánk közbenjárása által. Ha megtanuljuk Szűzanyánktól az igazi béke terjesztését, továbbadását. Ha bármely betegségben vagy szomorúságban erőt tudunk meríteni ebből a mai ünnepből. Ha Szűzanyánkat fogjuk kérni elhunyt szeretteink mennybejutásáért. Ezekért fogunk imádkozni néhány perc múlva a közös könyörgésekben. Bátran, és szívünk legmélyéből válaszoljunk majd e fohászokra: Kérünk téged, hallgass meg minket! Kérjük Kisboldogasszonyunkat, hogy ne csak emlékezzünk, de erőt, példát szerezzünk az ő mai ünnepéből.
Nagy örömmel, énekléssel zengedeznek az egek.
Vidámságot, nyájasságot mutatnak a földiek – hangzik el ma ajkunkról az ének. Mutassunk valóban vidámságot, nyájasságot, azaz kedvességet


Kisboldogasszony

Szűz Mária születését ünnepeljük. Egy olyan eseményt, melyről megtörténése pillanatában senki sem tudott. Kétezer évvel később azonban több ezer kilométerre attól helytől emberek milliárdjai tudják, ott, akkor csoda történt – az emberiség egyik legnagyobb csodája.
Szent Joakim és Anna sem tudták, hogy gyermekük egyedüliként a világtörténelemben mentes az áteredő bűntől, s hogy ő lesz magának az Istennek az anyja. Nem tudták, hogy gyemekük egész életét teljesen bűn nélkül éli majd le, s hogy ő lesz a Megváltó legszorosabb munkatársa az emberiség megváltásában. Nem tudták, amit csak később Szent Anzelm fogalmazott meg: „Nála nagyobb csak az Isten, és minden kisebb, ami nem Isten”. Szűz Mária születésekor nem volt semilyen különleges égi jel. És mégis: Őt szülei a legnagyobb szeretettel fogadták, gondozták, nevelték – úgy, mint egy királynőt. Pedig még nem tudták, hogy valóban az is. Ahogyan Mécs László írja A királyfi három bánatában: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot / messiás-mutató különös csillagok, / csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. / A többiek láttak egy síró porontyot, / de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, / mintha babusgatná a szép napkorongot. / Maga adta nékem édessége teljét, / úgy ajándékozta anyasága tejét, / hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. / Isten tudja honnan, palástot kerített, / aranyos palástot vállamra terített, / fejem fölé égszín mosolygást derített. / Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, / ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, / mint királyi ember királyi urának.
Szent Joakim és Szent Anna úgy gondoskodtak gyermekükről, úgy nevelték őt, mint egy királynőt – mindenből a legjobbat adva neki, a legnagyobb felelősség tudatában. Így váltak ők szentté, s így kapta meg Mária is mindazt, amire szüksége volt, amit megérdemelt.

És valahogy így van ez napjainkban is. Az igazán nagy dolgokat, különleges eseményeket, csodákat csak akkor vesszük észre, mikor azok már elmúltak, megtörténtek. A lényeg viszont az, hogy azokban a helyzetekben megtettük-e a legtöbbet, ami tőlünk tellett – úgy mint Szent Joakim és Szent Anna Mária születésekor, nevelésekor. Életünk minden egyes pillanatát tekintsük egyedülállónak, s a lehető legnagyobb szeretettel végezzük minden minkánkat, kötelességünket. Így biztosan nem szalasztunk el egyetlen különleges alkalmat, lehetőséget sem. Kisboldogasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának mai születése emlékeztessen minket erre. S egyben segítsen, hogy minden emberben az ő gyermekének, Krisztusnak arcát lássuk. Hogy a végső számadáskor mindannyian ezt az ítéletet halljuk: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.