E mai vasárnappal, Krisztus király napjával,
hetével lezárjuk az egyházi évet. S ilyenkor mindig a végső időkre, az utolsó
ítéletre, a világ végére figyelünk, azon elmélkedünk, gondolkodunk.
Az evangélium is a világvégéről, az utolsó
ítéletről szólt, mikor Isten örökre szétválasztja egymástól a jókat és a
rosszakat. Bizony szét kell választani, mert a jók elnyerik örök jutalmukat, a
rosszak pedig örök büntetésüket. Ma még azonban mind együtt élünk – akár az
egyikekhez, akár a másikokhoz tartozunk. És bizony sokszor nem látni
különbséget – látszólag még az Isten sem különböztet meg minket, hiszen „felkelti
napját jókra és gonoszokra, esőt ad az igazaknak és hamisaknak egyaránt.”
De ez a mai nap figyelmeztet: nem lesz mindig így. Minden ember földi életének
egyszer vége lesz – mindenkiének. Ahogyan népénekünk is hangsúlyozza: „Légy
gazdag vagy koldus, szolga vagy király, Ifjú vagy elaggott, izmos vagy szikár,
Egy csapással elejt, És rideg sírba rejt. A kemény halál.” S akkor
megkapjuk életünk jutalmát, vagy büntetését. Egyházunk nem riogat, nem
ijesztget, de tudva a tényeket: figyelmeztet. És valljuk be, mindig ott lappang
benünk a halál, a vég gondolata. Dsida Jenő figalmazta meg gönyörűen: „Mért
jut mind gyakrabban eszedbe? / Épp orvosságodat veszed be, / vagy sietsz az
utcán a ködben, / amikor a lényedbe döbben. / Ujjad közt serceg az írótoll, /
vagy a sötétben sugdosódol, / vagy nézed a havat a fákon, / vagy elmulatsz víg
adomákon, / vagy sodródsz vágytalanul éppen / a munka forró ütemében, // amikor
a füledbe borzad / egy furcsa hang, egy furcsa szózat, / egy kút mélyéből
folyton hallik, / mint csendes fogfájás, nyilallik. / Valamin minden terved megdől,
/ valami kiment az eszedből, / elillant mint a könnyű légeny, / hogy lehetsz
ilyen feledékeny. / Tudod, hogy éjszakai álmod / előtt ezt még meg kell
csinálnod. / Parancs ez, tessék, vagy ne tessék, / meg kell tenni, mert
kötelesség, / nem fogod tudni elkerülni, / nem tudsz előle menekülni, / pedig
már majdnem elfeledted: / - Senki sem halhat meg helyetted.” Senki sem
hallhat meg helyettünk – ezt sose felejtsük!
És jól gondoljuk meg, nézzük meg, vizsgáljuk
meg, hogyan élünk, mert akkor, mikor Isten elé kerülünk, nem lesz harmadik
csoport. Csak a szentek serege, és az elkárhozottak sokasága. Nem lesz
közepesek-, félig szentek-, félig hitetlenek csoportja-, néha templomba járók-,
néha segítők-, itt-ott imádkozók-, többé-kevésbé becsületesek-, csak kicsit hazudók
csoportja. Csak ketté osztódunk akkor: Istenhez, vagy el Istentől. Akik ugyanis
az Istenhez jutnak, azok elérik minden vágyuk kielégülését, szeretetük
beteljesülését. Minden hiány, minden „árnyék nélkül”. Mert, ahogyan a papköltő,
Mécs László írja: „Az Istennek nincs árnyéka”. Nála minden jó teljesen
megvan, nála minden ember teljes boldogságra lel. „ Az Isten jár a földtekén, / körötte fény,
fölötte fény, / szeretet, jóság, szent erény: / (...) s a puszta fáj és fáj a
táj, / és fáj a szem és fáj a száj, / a test miatt, a rest miatt, / a
tisztátalan test miatt. / Fáj mindenem, csapzott a tincsem, / s az Istennek
árnyéka nincsen! // Itt nem lehet pihenni, enni, / itt nem lehet csak hősnek
lenni: / izzadni, aszni, tűrni, menni (...)”
De nem csupán az idők végezetén lesz csak két
csoport. Ma sincs több: vagy Istennel, vagy nélküle. Vagy mindenre elszántan,
mindent felkínálva neki, vagy csupán magunkat nézve az önzés csapdájában
elveszni. Nincs út a kettő között. Krisztus Király mai ünnepén tegyünk elhatározást:
Istenhez akarunk tartozni már most, földi életünkben, hogy azon az utolsó napon, s azzal kezdve egy
örökkévalóságon át Isten árnyékatlan fényében, a legkisebb szomorúság nélküli
boldogságban élhessünk.
