Évközi idő tizenharmadik vasárnapja

Olyan sokat tanulhatunk a Szentírásból, az evangéliumokból.

Jézust ma nagy tömeg kíséri, tolong körülötte. Ő mégis észreveszi, mikor ebből a tömegből egy valaki hittel közeledik feléje. Valaki, aki nem csak a tömeggel megy – mintegy sodorva, de saját, személyes hitével és meggyőződésável érinti meg Jézust. És rögtön meg is kapja jutalmát: megkapja, amire annyira vágyik. De mi kellett hozzá? Egy olyan tett, melyet mások – a többiek – nem mertek megtenni. Így elmondhatjuk, hogy „kilógott a sorból” – jó értelemben. Mécs László papköltő is hasonlóról ír egyik versében: „A pisztrángoktól ezt tanultam: / sohasem úsznak ők az árral, / de mindig szembe, mindig hősként, / glédában, egy kicsit vadultan, / rugalmasan, nagyon frissen, / hol zuhatag fájdalma szisszen. // (…) a Forráshoz, hol még az Eszme / nincs elkeverve nyárspolgári / iszappal, hizlaló tempótlan / nagy tunyasággal, hol kiveszne / hős ritmusunk! Ők az ormótlan, / titokzatos hegyekbe vágynak!” Aki valóban többre vágyik, az a kisebbséghez tartozik. Annak bizonyos módon szembe kell mennie a többséggel. Nem a másik ellen, de felvállalva álmait, kéréseit ki kell lépnie a sorból, a glédából, s közelebb kell mennie Istenhez: kérésével, vágyával, mondanivalójával. Jézus is tömegeket tanított, mégis minden emberre külön-külön gondja volt. Ő nem egy tömeget akar magához hívni, hanem személy szerint embereket – minket. Példának vehetnénk a papságot, a legmagasztosabb hivatást. Isten sosem hív a papságra egy-egy népcsoportot, „tömeget”. Személy szerint szólítja meg az embert. Minden egyes papnak külön hivatástörténete van, ahogy minden egyes hívőt is személy szerint hív, választ és nevel. Így ha ő személy szerint foglalkozik velünk, mi sem járhatunk hozzá csak egy tömeg soros tagjaként. A személyes törődést személyesen kell megköszönnünk is. Folytatja a költő: “Amely pisztráng az árral úszik: / lehet boldog, hasa fehérjét / lehet, hogy parti nefelejcsek / kívánják, hogy csókkal elérjék / s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, / - de a Faj meghalt benne: hulla! // A hasukat boldogság-nappal / süttethetik a renegátok, / magyar júdások, árral-úszók: / a nevük hulla, létük átok!” Mert már rég nem biztos, hogy a tömeg jó irányba megy. Így volt ez most is, és így volt ez Jézus korában is.

Az elöljáró házánál a tömeg sírt és jajgatott. Sőt a „sok sirató és jajgató” kinevette Jézust. Nevettek, mert megint nem értették őt. S a pogányok számára ma is sokszor nevetséges lehet az Isten szava, az ő ígérete. Akkor is az volt: „A gyermek nem halt meg, csak alszik”. De nekünk, hívőknek ezek a legfontosabb szavak, ígéretek, melyek éppen az Isten szájából származnak. Sok ilyen hihetetlen dolgot, ígéretet hallunk az evangéliumokból, melyek messze meghaladják felfogóképességünket, értelmünket. De sose feledjük: az Isten sosem tévedett, és mindig betartotta ígéretét – bármilyen hihetetlennek is tűnt. Az ehhez hasonló evangéliumi részek olvasása pedig a mi személyes meggyőződésünket érősítheti. Olvassuk csak össze az események egyes részeit: „Jézus bement, és így szólt hozzájuk: (…) A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették. (…) A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett.”

Mi is ilyen személyes hittel jöjjünk mindig az Istenünkhöz. Ne csak együtt a többiekkel, a néppel, de személyes vággyal, személyes meggyőződéssel, és személyes kéréssel. S akkor – a Szentírás és az evangéliumok példájára – biztosak lehetünk abban, hogy Urunk a mi közeledésünkre is felfigyel, s nekünk is megadja mindazt, amire vágyunk, amit kérünk, s mindenekelőtt azt, amire személy szerint nekünk szükségünk van. Buzduljunk fel Mécs László záró szavain: „- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre / a Forrás-álmú hegytetőkre!”

Mennybe hív /Mt 7,1-5/

Milyen bölcs gondolat Urunktól, hogy ne ítélkezzünk, hogy minket se ítéljenek el. Valójában azonban Jézus nem csak pusztán emberi szempontból ad nekünk ilyen bölcs tanácsot, hanem ebben is már a mennyeiekre gondol.

Ha nem másokban, de magunkban keressük a hibát, akkor igen könnyen megtaláljuk – nem csak hibáinkat, de bűneinket is. Ha pedig beismerjük bűneinket, akkor már megtettük az első lépést a megszentelődés útján.

Jézus nem valamiféle földi bölcselő, gondolkodó vagy filozófus, aki jó tanácsokat ad az élethez. Ő a mennybe hív. Azért fogadjuk meg tanítását, hogy oda jussunk.

Évközi idő tizenkettedik vasárnapja

Az egyik legismertebb evangéliumi részt hallottuk az imént, amint Jézus lecsendesíti a vihart a tengeren. „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” A tanítványok kétségbeesetten keltik fel az alvó Jézust, mert attól félnek – és úgy is néz ki -, hogy elvesznek, megfulladnak, meghalnak. Jézus pedig csak alszik a csónak másik végén. Kétezer éve történt ez az esemény, de sokszor megismétlődik – napjainkban is, velünk is.

Általában a hívő ember, a keresztény, a katolikus igenis hisz Istenben – imádkozik hozzá, ő pedig meghallgatja. Kérjük Istenünk segítségét, áldását, ő pedig mindezt megadja: viszonylag jól megy a sorunk, egyben van a családunk, anyagilag is biztonságban érezzük magunkat, jó egészségnek is örvendünk – teljes bizonyossággal érezzük Istenünk jelenlétét, működését életünkben, tudjuk, hogy ő segít, ő gondoskodik rólunk. De amint viharba kerülünk, egyből fellázadunk. Mikor nem látjuk a bajból a kiutat, mikor reménytelen helyzetben érezzük magunkat, mikor „hiába” imádkozunk, az Isten nem szól, nem tesz semmit – olyankor oly könnyen meginog a hitünk. Nem ugyanabba a helyzetbe kerülünk olyankor, mint az apostolok? Ott vagyunk a vihar kellős közepén, az Isten pedig nem figyel ránk, nem gondoskodik rólunk, mert alszik...

A zsoltáros is így imádkozza (amely szavakat mi is gyakran énekeljük): „Kelj fel, Uram, miért alszol...” De éppen a mai evangélium bizonyítja: mégha Istent „alvónak” is gondoljuk, ő akkor is velünk van, akkor is gondja van ránk, csak talán éppen hitünk próbáját éljük meg, éljük át, mint az apostolok. Mert Jézus szavai hozzánk is szólnak: „Miért féltek? Még mindig nincsen bennetek hit?”

Most kell elmélkednünk, gondolkodnunk ezen a történeten, hogy már most megtanuljuk és szívünkbe véssük: az Úr akkor is velünk van és gondunkat viseli, mikor látszólag alszik. Hogy a nehéz helyzetben visszaemlékezzünk erre, s ebből merítsünk erőt, s ezzel erősítsünk hitünket próbája közben is. Hogy majd ne csak szánkkal, de hittel teli szívünkkel is énekeljük: „Viharnak közepén nem küzdök egyedül. Az élet tengerén sajkám el nem merül.”

Miserend és hirdetések - Évközi 12. vasárnap

Csak egy módon - Árpád-házi Boldog Jolán

Az egyházi év folyamán rengeteg szentet ünneplünk – vannak köztük kedveltebbek és kevésbé ismertek. Tudjuk jól, hogy minden egyes szentnek más és más életútja volt. Egyvalamiben azonban mégis mindnyájan egyformák voltak. Ezt pedig mai magyar szentünk, Árpád-házi Boldog Jolán könyörgése tanítja meg nekünk: „Érdemeiért és közbenjárására add, hogy lemondva a földiekről, őszinte szívvel keressük a mennyei javakat”. Minden szent bizonyos mértékben lemondott a földi dolgokról (vágyakról), és mindenekelőtt az örök javakat kereste.

Mai-, és összes szentünk ezt tanítja és tanúsítja: a szentté válás csak egyetlen módon lehetséges: az önmegtagadás és a lemondás útján. Mi is ezt válasszuk.

Évközi idő tizenegyedik vasárnapja

Ha egy-egy szentírási részt jobban, komolyabban meg szeretnénk érteni, sokat segíthet, ha megfigyeljük az események körülményeit. A mai evangélium szavai Szent Márk evangélista „tudósítása” alapján a Genezáreti tó partján hangzottak el, mikor Jézus a tömeget hasonlatokkal tanította. Az emberek szerették-, és ahogy arról szintén a Szentírás tanúskodik, általában értették is a példabeszédeket: „Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk”. A mai evangélium szavai tehát első ízben egy nagy tömeghez szóltak. Így ezek a szavak – gondolhatjuk – jobbára általánosak. S mi is mindannyian, mikor elmegyünk vasárnap a szentmisére – mondhatjuk – , egy tömeg tagjaként veszünk részt rajta, egy tömeg tagjaként hallgatjuk a szentírási részeket, egy tömeg tagjaként éneklünk… Valójában azonban jobban szeretjük, ha nem általánosan, hanem személyesen foglalkoznak velünk. Jézus idejében annak ellenére, hogy egy népsokaság hallgatta a tanítást, sokan megértették, hogy egy-egy példabeszéd éppen rájuk vonatkozik. Hasonlóan van ez ma is.

Mikor a szentmisén hallgatjuk az Isten szavát, észrevehetjük, hogy valami éppen nekünk szól. Megszólít, megragad, vagy egyenesen szíven üthet egy-egy mondat, vagy csupán egyetlen szó. A Szentlélek nem ismer határt sem tömegben, sem más körülményben. Azonban… Most nézzünk meg egy másik fontos körülményt. „Mikor azonban (Jézus) egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.” Szükségük volt a tanítványoknak arra, hogy külön-külön foglalkozzon velük az Isten, hogy külön-külön szóljon hozzájuk, hogy külön-külön beszélgethessenek vele. Egy másik helyen erre bizonyítékot is kapunk, mikor ők maguk kérik az Urat: „Magyarázd meg nekünk a... példabeszédet!” Szükségük volt a személyes együttlétre, hogy jobban megértsék, hogy kapcsolatuk egyre mélyebb lehessen, hogy az Istent, s az ő logikáját, nevelését egyre jobban megérthessék.

Ma sincs ez másképp. Nekünk is ugyanúgy szükségünk van a Jézussal való személyes együttlétre. Nem elég csupán a szentmisén részt venni. Az ott elhangzottakhoz vissza kell térnünk. Otthon, imádság közben beszéljük meg Urunkkal az elhangzottakat – kérjük, magyarázza el még egyszer, hogy jobban megértsük, vésse azokat szívünkbe, hogy még jobban vágyódjunk utána. Amint az apostolok egy-egy „tömeg-tanítás” után kérték Jézust, úgy mi is minden szentmise után „a rejtekben” (ott, ahol csak Isten és én vagyok) beszélgessünk vele. Legyen az imánk valóban az, amit még a hittanórán tanultunk: „beszélgetés az Istennel”. Ő ad világosságot lelki szemeinknek, hogy ne a sötétségben, a tudatlanságban, hanem az igazság fényében járjunk. Hogy értsük Jézus szavait, melyekkel a „tömegben” szól hozzánk. Szent Ágoston szavaival is ezt kérjük: „Istenem, én magam számára nem vagyok világosság. Szem talán igen, de nem világosság. Mit ér azonban a nyitott és egészséges szem, ha hiányzik a világosság? (…) Csak akkor van bennem a fény, ha te megadod.”

Hogy ránk is igaz legyen a Szentírás szava: „Mikor egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik”