A nyár egy része sok embernek a pihenés
időszaka. Ilyenkor járunk kirándulni – messzebre – közelebbre, hosszabb – rövidebb
időre. Aki akar, talál magának úgy szabadidőt, mint lehetőséget a pihenésre.
Jézus és az ő apostolai is elfáradtak az
állandó munkában – az evangélista azt írja, hogy „még evésre sem maradt
idejük”. Ezért akarta őket elvinni Jézus egy magányos helyre. De amint hallottuk és
ismerjük: a nyugalom és pihenés helyett hatalmas tömeg fogadta őket. De mi ebben az
érdekes, vagy mit jelent ez számunkra?
Jézusnak megesett rajuk a szíve. Bár
fáradt volt, mégis újra tanítani kezdte őket – a legnagyobb szeretettel. Pedig - tudjuk - nagyon nehéz bármit is tenni – fáradtan. Még nehezebb szeretettel tenni valamit
– fáradtan. Tudja ezt a beteg, aki a fájdalomtól nem tud aludni éjjel, tudja
ezt az édesanya, aki nem tudja magát kipihenni újszülöttje mellett, tudja ezt
mindenki, akinek a betervezett pihenés – valami oknál fogva – nem jön össze.
Mindannyian voltunk már fáradtak, s az miatt idegesek, kedvetlenek és mogorvák.
A mai nap azonban Jézust állítja elénk példaképnek, hogy megmutassa: le lehet
győzni a fáradtságot, az idegességet is, ha nem magunkra, hanem másokra
figyelünk. Szeretni mindig lehet – csak odafigyelés kell hozzá. Nem magunkra,
hanem a körülöttünk élőkre.
Mindannyiunknak van otthon keresztünk – a falon,
a polcon, az asztalon. Nézzünk r, s gondoljunk Jézusra. Ő még a kereszten sem,
akkor sem csak magával volt elfoglalva: az egyik latorba reményt öntött, az őt
kivégzőkért imádkozott, anyjának gondoskodó gyermeket adott – összetöve,
fáradtan, félig holtan. Micsoda példaadás – mint az egész élete.
Teendőink közepette mindannyian tervezzük
pihenésünket is. De ha valami nem úgy jön össze, ahogy szeretnénk, akkor is
tudjunk keresztény módon viselkedni – önzetlenül odafigyelni szeretteinkre.
Fáradtan is. Ma – többek között – erre tanít Jézusunk.