Mindenszentek ünnepe

Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet rokonainkra – szeretteinkre. Hisz mindannyian kimegyünk a temetőbe – gyertyát gyújtunk szeretteink sírjánál s remélhetőleg imádkozunk is értük. Ugyanakkor elő rokonainkkal is találkozunk ugyanott, hisz elhunytaink is közösek – így ők is ugyanazoknál a síroknál állnak meg. Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet szeretteinkre rokonainkra.

Mécs László egyik versének ezt a címet adta: Rokonkról beszélgettünk. Azt az élményét írja le benne, mikor a harmincas években egy idős papot látogatott meg Párizsban, s a szentek életeiről kezdtek el beszélgetni. A magyar Mécs László büszkén emlegette Lisieux-i Szent Terézt, a franciák nagy szentjét – míg a francia pap a magyar Szent Erzsébet életét méltatta. S ekkor döbbent rá a költő: Rokonnak tartják ők is – a franciák is a magyar szenteket is. S hogy valóságban nekünk, keresztényeknek minden szent a rokonunk. Ugyanis Krisztus, a mi közös Megváltónk és Isten, a mi közös mennyei Atyánk tesz minket egymás testvérévé, rokonává. A költő pedig, mint igaz költő, ezt egy csodálatos képben mondja el. Krisztust egy hárfához haosnlítja, a szenteket pedig művészekhez, kik mind ugyanazon a Hárfán játszanak – de mind más és más módon, más és más húrokon:

„S rajongva emlegettük a zenészek királyát,

Krisztust, ki a keresztfán függvén, vérezve, árván

hárfát csinált magából s az égig érő hárfán

elzengte az örömnek örök szimfóniáját.

Sok húrja van: erős hit, jóság, tűrés, lemondás,

szeretet, megbocsátás, böjt, fájdalom, szerénység.

A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség,

akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás.

Ki megpengette szívvel, világhírű zenész lett:

Magdolna tiszta könnyek ezüst húrját becézte,

Ferencke a szegénység arany húrját, Terézke

szüzesség szirom-húrját, más húrt meg más művészek.”

Szentnek lenni nem egy bizonyos társadalmi réteg feladata és hivatása, nem csak az idősek, vagy nem csak a fiatalok feladata, nem csak a szegényeké és nem csak a gazdagoké, nem csak a városiaké és nem csak a falusiaké, nem csak a másé, de az enyém is – éljek bárhol, bármilyen körülmények között, ahogy az előbb hallottuk: „A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség, / akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás...” Nem csak így lehet szentté válni, vagy csak úgy: a mennyei Hárfának rengeteg húrja van, s minden ember élete egy külön szimfónia – ha Istennek tetsző húrokon játszuk azt.

Ma ne csak elhunyt szeretteinkre gondoljunk. Mindenszentek ünnepén Egyházunk lelki szemeink elé tárja azt a milliónyi szentet, akik itt éltek, de már a mennyben vannak. S mi, útonlévők feltekintünk a már célbaérkezettekre – így meríthetünk motivációt, öszönzést, biztatást. Hisz láthatjuk, hogy mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből jutottak el – nem kevesen – oda, ahová mi is tartunk. Ők mind a mi rokonaink. Legyünk az ők méltó utódai, hogy egykor ránk is így, szentként emlékezzenek. Legyünk életművészek, ahogy a költő zárja sorait:

„Mert szentnek lenni annyi, mint nagy művésznek lenni

és rokonságban lenni a többi hárfa-zenésszel,

a többi nagy művésszel s Krisztussal az Egésszel…”

A "szombat" fölött /Lk 14,1-6/

A mai evangélium azt tanítja, hogy Jézus ura még a szombatnak is. Számunkra azonban ez nem sokat mond. Hisz a szombat ma már semilyen különleges jelentőséget nem hordoz számunkra.

Hogy azonban megértsük az evangéliumot, tudnunk kell, hogy az akkori zsidóság számára a szombat, és a szombattal kapcsolatos parancsok, előírások voltak a legfontosabbak. A szombat jelentette a szentséget, a mindent, a legfontosabb dolgot – amihez a legjobban ragaszkodtak, s amit a legfontosabbnak tartottak. Az pedig, hogy Jézus még a szombatnak is az ura, az valóban azt jelentette, hogy ő a legfontosabb parancsok, előírások fölött is ott áll – tehát hogy ő valóban maga az Isten.

Nekünk nem egy fontos, különleges nap a szombat. De a mi életünkben is vannak olyan események, melyeket mindennél fontosabbnak tartunk. De – tanulva az evangéliumból – ezek fölé is tegyük oda az Istent, s akkor minden egyéb jó helyre kerül. Isten legyen értékrendünk legelső és legfontosabb pontja.

Évközi idő harmincadik vasárnapja

1921 nyarán neves és (ma) ünnepelt írónk, Krúdy Gyula többek között ezeket a sorokat írta egyik barátjának, Bródy Sándornak: Kedves Sándor, már bejárta hétszer a világot, mint a drótostót. Ideje volna: leülni, pihengetve írogatni, nagyokat nevetni és többet bölcselkedni, mint valaha. Hisz minél öregebbek leszünk annál több okunk van a bölcsességre.” Milyen nagy igazság: „minél öregebbek leszünk annál több okunk van a bölcsességre” Hisz ahogy telnek éveink, úgy szerzünk egyre több tapasztalatot, a tapasztalatok pedig bölccsé kell hogy tegyenek. De vajon így van-e ez?

A legtöbben közülünk, akik itt vagyunk e szentmisén, nem csak ma jöttünk el ide. Rendszeresen itt vagyunk – hétről hétre, vasárnapról vasárnapra. Így talán ki is számolhatnánk, életünkben kb. mennyiszer vettünk már részt a szentmisén, mennyiszer hallottuk-hallgattuk az evangéliumot, a zsoltárokat, a szentírási részeket, a prédikációkat. De hogy bölcsebbek vagyunk-e mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, azt mindenki saját magán látja. Pedig minél öregebbek vagyunk, minnél több dolgot hallunk és tapasztalunk, annál több okunk van bölcsnek lenni. De mit is jelent bölcsnek lenni? Egyházunk úgy tanítja, hogy a bölcsesség nem egyszerűen műveltséget, vagy tudást jelent. A bölcsesség egy erény, egy „jó szokás”, mely képessé teszi az értelmet arra, hogy egy-egy konkrét esetben a lehetséges cselekvések közül ki tudja választani a célra, a jóra vezető helyes cselekvést. Az tehát a bölcs ember, aki tudja, mi a jó, és azt a jót meg is teszi. Mi pedig itt a templomban rendszeresen halljuk, mi a jó, mi az, ami Istennek tetsző. Életünkben pedig tapasztaljuk, hogy akor vagyunk igazán boldogok, ha jó döntéseket hozunk, ha helyesen rendezzük dolgainkat. Ezt a kettőt, a jó megismerését és a jó megtételét kell összepárosítanunk ahhoz, hogy mi is bölcsek tudjunk lenni, hogy  „minél öregebbek leszünk annál több okunk legyen a bölcsességre”.

A mai evangéliumban szereplő koldus csak egyet kért Jézustól. Így szólt: „Mester, hogy lássak”. De amint Jézus meggyógyította őt, ő nem csak a szemével kezdett el látni. Hisz azt írja az evangélista: nyomban visszanyerte látását, és követte Jézust az úton. A koldus lelki szemei is megnyíltak, hisz Jézus tanítványa, követője lett. Bölcs emberré lett, mert megismerte, hogy Jézus a mennybe vezető úton jár, és követte őt azon. Meglátta, mit kell tennie, s azt meg is tette.

„Minél öregebbek leszünk annál több okunk van a bölcsességre” Ma is egy nappal öregebbek lettünk. De e mai nap után egy kicsit bölcsebbek is lehetünk, ha ma is felismerjük a jót, amit megtehetünk, és azt meg is tesszük. Lehetőség lesz rá – van rá. A híres és hívő tudósnak, Blaise Pascalnak egyszer azt mondta valaki: „Elhagynám a rossz életet, ha hinni tudnék.” A tudós erre így válaszolt: „Ha elhagyná a rossz életet, azonnal hinne.” Így van ez ma is. Ha jót teszünk, közelebb kerülünk Istenhez. Ne csak emlékezzünk nagy elődeinkre, de szavukat, példájukat megfogadva jussunk is közelebb kitűzött célunkhoz – Istenhez, a mennyországhoz.

Miserend és hirdetések - Évközi 29. vasárnap

Social több annál /Lk 12,13-21/

„Nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” – hallottuk Urunktól. És mégis sokan, és talán közülünk is sokan azt gondolják: minél több a pénzünk, minél nagyobb a jólét, annál boldogabb az ember. Pedig ha visszagondolunk életünkre, mi is tett már minket valamikor boldoggá – biztosan rájövünk: nem az anyagi javak voltak. Az igazi boldogság sokkal több azoknál.

Ma azt kérjük Istenünktől, hogy mindig jó helyen keressük a boldogságot.

Így vagy úgy /Lk 12,1-7/

Jézus – mint hallottuk – igen erélyesen korholta a farizeusokat. Máskor egészen finoman, vonzóan szól, most azonban határozottan és teljesen nyíltan megmondja az igazságot: feltárja bűneiket.

S hasonlóan bánik velünk is: olykor finoman, szelíden szól lelkiismeretünk hangján, máskor azonban erőteljesen int: nagy dolgok, s olykor fájdalmas események által.

Különböző módszerek, de mind ugyanazzal a céllal: hogy Isten közelebb vigyen minket magához – minden öröm forrásához. Halljuk-, és fogadjuk meg szavát – akár finoman, akár keményen szól hozzánk.