2015. december 30., szerda
A kevés is elég /Lk 2,36-40/
Jézus gyermekkoráról nem sokat az írnak az evangéliumok. Csupán annyit tudunk róla, hogy „növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” És mégis: ebben a kevés leírásban benne van minden szükséges.
Mennyi mindent el tudunk mondani, tudunk mesélni gyermekeinkről, családtagjainkról, vagy éppen magunkról. A legfontosabb megállapítás mégis az kell hogy legyen, hogy Isten vajon kedvét leli-e bennünk.
Számunkra is ez legyen életünk minőségének és fejlődésének fő mércéje: vajon Isten kedvét leli-e bennünk...
2015. december 28., hétfő
Aprószentek
Szent Quodvultdeus püspök
írja
az Aprószentekről szóló tanításában: „Ó, micsoda kegyelmi ajándék! Milyen érdemeik
alapján jutottak a kisdedek e győzelemre? Beszélni sem tudnak még, és máris
megvallják Krisztust! Karjaikat még harcra sem tudjak emelni, de máris
elragadják a győzelem pálmáját.”
Valóban: egy részről milyen borzalmas történés
az, amelyre ma emlékezünk, hogy Heródes annyi kisgyermeket kegyetlenül megöletett.
A másik oldalról viszont milyen óriási tanúságtétel az, amit ezek a még
tudatuknál sem levő gyermekek adtak. „Beszélni sem tudnak még, és máris megvallják
Krisztust!”
Olyan jól és hatásosan talán mi sem tudunk
beszélni Krisztusról: nem tudunk másokat meggyőzni, nem tudjuk hitünk lényegét
szavakba foglalni. Azonban hívő életünk is lehet egy igen komoly tanúságtétel –
mikor szeretettel vagyunk egymás és Isten iránt, azzal valójában hitünket
valljuk meg. Erre buzdítsanak minket mai gyermek szentjeink, hogy soha és senki
előtt ne féljünk kimutatni, megvallani hitünket.
2015. december 27., vasárnap
Szent Család vasárnapja
A Szent Család megnevezést hallva talán
mindannyiunknak egy idillikus, harmonikus kép jut eszünkbe. Szűz Mária karjában
tartja gyermekét, Szent József mellette – csendben, békességben, boldogságban,
elégedettségben... S talán még irigykedünk is rájuk... „Milyen szép család,
milyen jó nekik...”
Valóban, Egyházunk példaként állítja elénk a
Szent Családot, követendő példaként. Hisz így imádkoztunk a mai Collectaban: „Istenünk,
te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot.” Példa, de talán
más, mint amilyet mi elképzelünk. Isten ugyanis nem tüntette ki semmi olyan
jóval ezt a családot, amilyenre sokszor vágyunk, s amiért annyi áldozara
képesek vagyunk. Nem volt pompás otthonuk – egy istállóban szálltak meg. Nem
volt kellemes melegük – egy hideg téli éjszakán született gyermekük. Nem volt
nyugalmuk, békességük – Egyiptomba kellett menekülniük. Nem volt pénzük –
nincstelenül kerestek szállást. Nem volt sok rokonuk – ismeretlen pásztorok
látogatták meg őket... Nem volt mit enniük... És mégis – ők a Szent Család. Még
mindig irigyeljük őket? Nekünk mennyi minden megvan ezek közül – mennyi mindent
tettünk azért, hogy mindez meglegyen családunknak? És mégis – sokszor nem szent
a család. Mégis sokszor széthullik a család. Mégis oly sok a békétlenség, az
elégedetlenség. Ezek a földi javak nem tudják szentté tenni a családot.
Püspökatyáink az egyik pásztorlevelükben így
fogalmazták meg: „Isten egyértelműen a tudtunkra adja, mit jelent számára a
család. Amikor Fiát a világba küldte, nem arról gondoskodott, hogy előkelő
palotában szülessen meg, vagy hogy válogatott ételekben dúslakodjon, hanem
arról gondoskodott, hogy Fia rendezett családi körülmények között jöjjön a
világra és nevelkedjék.” Jézus, Mária és József mindig és mindenütt azt
tartották szemük előtt, hogy családjukban szeretet uralkodjék. Mivel Isten
terve az volt, hogy Jézus ebben a családban szülessen meg, ők is azon voltak,
hogy ebben a családban találják meg boldogságukat. Tudták, hogy mit kér tőlük
az Isten, s azt meg is valósították – így volt szent a családjuk. Nem csak a
földi örömöket keresték– tudták, arról Isten majd gondoskodik. A lényegre:
szeretetre törekedtek.
S az ő példájukra mi is tegyünk hasonlóan. A
lényegre törekedjünk, s akkor a többiről Isten gondoskodik. Talán nem úgy,
ahogy mi elképzeljük, talán kevesebb földi jóval – de ő képes a miénket is
szent családdá alakítani az ő terve szerint. Abba fektessük a legtöbb energiát,
amibe a Szent Család is tette: az egymás iránti önfeláldozó szeretetbe.
Isten nem hív senkit felhőtlen, minden földi
javat kiélvező boldogságra. De mindenkit hív egy olyan közösségbe, ahol Isten
szerinti öröm, béke, jóság és szeretet uralkodik. Keressük ezt nála – mert csak
ott találhatjuk meg. Legyenek szentek a mi családjaink is.
2015. december 26., szombat
Szent István - az első
Nagyobb egyházi ünnepeinket nem a véletlennek
köszönhetően tartjuk akkor, amikor tartjuk. Ez a mai, Szent István első vértanú
ünnepe sem véletlenül került karácsony másnapjára. Míg tegnap Krisztus
születését ünnepeltük – írja Benedek emeritus pápánk –, ma az első vértanúnak
„mennyei születéséről” emlékezünk meg.
Különleges kapcsolat van a két ünnep között,
amit jól összefoglal az ambroziánus liturgia ezekkel a szavakkal: „Tegnap az
Úr megszületett a földön, hogy István megszülethessen a mennyben.” A mai
ünnepnek köszönhetően talán jobban megérthetjük karácsony ünnepét is: Isten
azért lett emberré, hogy megváltson minket bűneiknből, hogy mi a mennybe
juthassunk.
Ma tehát elmondhatjuk, hogy a keresztények
közül Szent István vértanú vértanú értette-, tapasztalta és élte meg elsőként,
mit is jelent a karácsony, Jézus születésének ünnepe. Imádkozzunk, hogy Jézus
születését mi is úgy megértsük, hogy általa majd mi is újra születünk a mennyországba.
2015. december 24., csütörtök
Karácsony - ünnepi mise
Az emberiség egyik legfontosabb ünnepe van,
s mégsem ünnepel az egész emberiség. Az Isten minden emberért lett
emberré, de mégsem ünnepli ezt meg minden ember. Sőt, akik ünnepelnek, akik
ünneplünk, kisebbségben is vagyunk. S nem csak ebben, de sok másban is
általában a kisebbséghez tartozunk. Mi, magyarok itt Szlovákiában
a kisebbséghez tartozunk. Mi vagyunk kevesebben. Hasonló módon itt
községünkben, mint vallásukat gyakorló hívek is kisebbségben vagyunk – nem úgy,
mint néhány évvel, évtizeddel ezelőtt. Mindig többen maradnak otthon
a szentmisék ideje alatt, mint akik itt vagyunk. De a nagyvilágban is
mi keresztények kisebbségben vagyunk. Mi vagyunk kevesebben. És ezek szerint mi
már hitünkben, életvitelünkben nem alkalmazkodhatunk a többséghez, mint
régen, nem követhetjük a többséget, nem irányíthat és vezethet minket
a többség – mert az nem vallja, nem tudja, vagy nem akarja megismerni az
Istent. Valaki igen szellemesen, de sajnos helyesen állapította meg: „Kerüld
el a karácsonyi tolongást… menj templomba”. Így van ez, kedves ünneplő
híveim, évről évre kevesebben hiszünk Istenben, évről évre kevesebben
ünnepeljük meg Urunk megtestesülését
De mi tudjuk, egyedül a keresztény érték az,
amely az örök élet zálogát hordozza magában, amely vallja a végtelenül jobb, és
teljesebb világot, az örök világot, az örök életet. Istenünk az egész egyházi
év folyamán tanít minket, ünnepelteti megváltásunk egyes eseményeit, hogy egyre
jobban megértsük, s ez után egyre több embernek megmutassuk: az igazi élet
csakis Istennel, Istenben van. De sajnos oda fajult már az emberiség, a
társadalom, hogy a világi törvények egyenesen tiltani próbálják a hit
megnyilvánulását, megvallását. Éppen ezért nekünk nagyon sokszor szembe kell
mennünk a közfelfogással, a közgondolkodással... Nem hagyhatjuk, hogy
mint egy tömeg tagjaként vigyenek, ahová a többség tódul.
Jézus Krisztus, aki ma emberré lett, szembe
szállt az akkori fölfogással, az akkori Messiás-elképzelésekkel, s egy új utat
mutatott, mely elvezet az Istenhez. De övéi nem fogadták be – halljuk az
evangéliumban. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem
ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” A
többség közömbös, sőt elutasító maradt. Az emberiség többsége Jézus
születésekor is nagyban rohant tovább a vesztébe, nem ismerték föl Isten
hangját. Pedig ő hányszor szólt az emberhez: „Sokszor és sokféle módon szólt
Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk”.
Hívő őseink viszont a keresztényüldözések, a
háborúk, az elnyomás, az egyházat támadó korokban is tudtak hinni, tudtak,
akartak ünnepelni. E szent örökséget kaptuk meg mi is szüleinktől, akik tovább
adták e hitet, akik megtanítottak minket a karácsony igazi értelmére, helyes
megünneplésére. Tartsuk ezt a hitet, növeljük magunkban ezt a hitet, adjuk
tovább e hitet: hogy minden körülöttünk élő ember megértse: az Isten mindig
csak adni akar nekünk. Az Isten sosem vesz el tőlünk semmit, mindig csakis adni
akar. De ezért szemben kell úsznunk az árral! Törtetnünk kell felfelé, a
többséggel szemben, hogy példánkat látva minden ember megismerje Istent, eljusson
az igazság ismeretére.
Az emberiség egyik legfontosabb ünnepe van,
s mégsem ünnepel az egész emberiség. Az Isten minden emberért lett
emberré, de mégsem ünnepli ezt meg minden ember. Mi azonban – ha kevesen is – ünnepeljünk,
hogy talán éppen a mi tanúságtételünknek köszönhetően mások megismerjék az
igazi értéket – meglássa, megismerje a többség is, hogy Isten nem csak a
kisebbségé – de az egész világé.
Karácsony - éjféli mise
Éjfél múlt pár perccel. Ilyenkor az ember általában
aludni szokott. Van, aki a tévé előtt, van, aki csendben, van, aki
egyedül, más a párja mellett. De most itt vagyunk – éjfélkor az Isten
házában. Nincs ez túl gyakran, talán ez az egyedüli alkalom az évben. De ma
éjjel eljöttünk, mert hisszük és nyilvánosan megvalljuk: Jézus megszületett, Jézus
megszületik ma – ezen az éjszakán.
Ilyenkor, karácsonykor talán mindannyiunkban
felelevenedik egy-egy gyerekkori emlék, mikor úgy tudtunk örülni, hogy semmi
nem zavart, semmi más nem érdekelt. Ahogy gyermekként vártuk a karácsonyt, ahogy
vártuk a „Jézuskát”… Most pedig sokszor azt sem tudjuk, hol van a fejünk, hogy
mit vegyünk, mit kell még elintéznünk, beszereznünk, megsütnünk,
kitakarítanunk. S meglehet, hogy a sok karácsonyi teendő és dísz eltakarja a
szemünk elől a lényeget. A lényeget, hogy gyermek született, s hogy ez a
gyermek nekünk született meg! Nekünk, miattunk, közénk született meg.
Vajon ott van-e az igazi, tiszta karácsonyi
öröm a szívünkben? Ha ott van, adjunk most hálát a mindenek Istenének. Ha pedig
még nincs, kérjük Istent: hogy tudjunk a gyermekekhez hasonlóan végtelenül, a
végtelenre vágyva örülni – ahogy Ady írja:
De jó volna
játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel,
gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben
üdvözülni.
Az Isten ma éjjel leszállt a földre, hogy mi
felemelkedhessünk a mennybe. Erre tanít ez a mai liturgia, ez az éjféli
szentmise. Emeljük fel mindannyian egytől-egyig szívünket, adjunk hálát
Urunknak, Istenünknek, hogy születésének öröme a mi szívünk öröme is legyen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)