Kettős esemény gyűjtött ma minket egybe,
Krisztusban szeretett testvéreim! A mai dátumot hallva és erre ébredve
legtöbbünk szívét valami különleges, de minden bizonnyal kellemes, bensőséges
melegség tölti el. Március 15-ét ünnepeljük, az 1848–49-es forradalmat és
szabadságharcot, Magyarország újkori történetének egyik legmeghatározóbb
eseményét, a nemzeti öntudat egyik alappillérét.
De míg szívünk és lelkünk telve van ezekkel az
emlékekkel, most, ma délután mégsem csak hazafias ünnepélyre, hanem szentmisére
gyűltünk össze. Azért, hogy újra leboruljunk Istenünk előtt, megadjuk neki a
kellő tiszteletet és imádatot, valamint újra – első szent királyunk példáját
követve – felajánljuk országunkat, nemzetünket az Isten anyjának, Boldogasszony
Anyánknak, régi nagy Pátrónánknak.
Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy igen
régi-, de talán annál maradandóbb élményemet. Kb. 13 éves lehettem, mikor
először jártam az örök városban, Rómában. A sokunk által jól ismert és
szeretett Mike atya vitt el minket, egy egész busznyi magyar gyermeket, fiatalt
egy zarándoklatra. Őszintén megvalva nem emlékszem olyan sokmindenre, de egy
dolog még most is hűen előttem van, s rá visszagondolva még most kicsordul a
könnyem: ahogy néztük, jártuk a várost, magyarként vállunkon a magyar zászlóval,
s bárhol megpillantottunk egy másik magyar csoportot, hatalmas ujjongás tört ki
mind a két táborban. Eszeveszetten ugráltunk, kiabáltunk, integettünk
egymásnak, és ahogyan csak bírtuk, ordítottuk egymásnak hatalmas örömmel:
magyarok! De elmondhatom, ilyenkor nem csak mi könnyeztünk, de azok az idegenek
is, azok a más nemzetek is, akik azt látták,
hogy egy nép így szereti sajátjait, így örül egymásnak. De vajon mi tényleg
így, ilyen kitörő-, ujjongó örömmel szeretjük egymást? Ránk nem érvényes a
latin mondás, hogy „homo homini lupus” – ember embernek farkasa?
Dehogynem. Sőt talán nincs is más nép, mely oly sokszor és oly sokmindenben
ennyire megoszlana. Nem is túlzás kijelenteni: itthon magyar magyarnak farkasa.
Itthon. Valóban csak itthon. Én csupán most,
17 évvel első római kirándulásom után fogtam csak fel ezeket a különleges
magyar viszonyokat, amit Mécs László papköltő fogalmazott meg:
Otthon hogyha két magyar van együtt,
ott uszít a virtus, gőg, s a gond.
Örök kakasviadal van: vetjük
búzánkat, de szántónk harc-porond!
Odahaza átkok közt tagadjuk,
hogy szeretjük egymást véresen,
sátorunkat skalpokkal kirakjuk,
s nem hat meg a pokol érve sem!
Testvérek közt van csak oly gyűlölség,
ahogy otthon gyűlölünk s ütünk!
Leátkozzuk fájáról gyümölcsét
s kalapjáról csokrát, ha kitünt!
Ámde hogyha idegen faj gőgje
meghajszol, mint kóborló kutyát,
s néked csak bajt, tüskét terem földje:
megbecsülöd a retyerutyát!
Idegenben bármilyen magyarral
találkozunk: ünnepünk vagyon.
Emlék-kertünk megöntözzük borral,
s minden virág élni kezd nagyon!
Szavainkon anyacsókos illat,
fellebben a bánat fellege,
s előjön, mint sötétben a csillag
közös fészkünk minden melege!
„Előjön, mint sötétben a csillag közös
fészkünk minden melege”. Idegenben mindig, s ilyenkor, nemzeti ünepünkkor itthon
is mindannyiunk szívét felolvasztja, felhevíti a közös fészek melege. Ez pedig gyönyörűen
megmutatja, hogy ha nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt,
akkor bizony tudunk együtt ünnepelni, együtt emlékezni, együtt örülni, együtt
élni nem csak idegenben, de itthon is. Mert sokkal több, sokkal értékesebb és
sokkal fontosabb mindaz, ami közös bennünk. Azok a célok, melyeket el
szeretnénk érni közösek. Éppen ezért együtt, egymást segítve jussunk el oda.
Lássuk meg egyásban a hívőt, a keresztényt, a magyart, az embert, a jóakaratot,
a kitartást, egymás tehetségét, mindazt, ami közös bennünk, ami összeköt. Isten
azért küldte Fiát a világba, hogy üdvözüljön a világ, és aki hisz benne, nem
esik ítélet alá. Vigyázzunk, nehogy éppen a testvéreink, szomszédaink,
rokonaink, egyszóval a körülöttünk élő legközelebbiek miatt kelljen kárhozatra
jutnunk! Szeressük egymást, gyerekek, hisz minden percért kár, amelyben nem
szerettünk, mert azzal csupán távolabb juttunk örök üdvösségünktől.
Krisztusban szeretett hívő magyar nép! Hitünk
és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt mutatja a mai nap is, mikor a magyarság
ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor pedig az Isten ünnepén magyarul
fohászkodunk. Tiszteljük, szeressük e tájat, e földet. Tiszteljük, szeressük e
helyet, szent helyünket. És mindenekelőtt tiszteljük és szeressük egymást úgy,
ahogyan Isten szeret minket. Isten pedig úgy szeret, hogy mindenét odaadta
értünk. Így megmaradunk magyarnak, megmaradunk hívőnek, megmaradunk testvérnek.
Megmaradunk magyar hívő testvérnek. És akkor bátran dicsekedhetnk őseink
érdemével, mindenekelőtt a szent magyarokéval. Olyan fontos ez, mert éppen a mi
hitünkön és magyarságunkon múlik a jövő. Gyermekeink jövője. Petőfi nekünk is
felteszi a kérdést:
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni / Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni
/ Orcapirulással e kor gyermekeit?
Rajtunk múlik, hisz úgy a haza, mint az Isten is
velünk van. S ha Isten velünk, ki ellenünk?
