Éppen kilenc hónnappal vagyunk karácsony,
Jézus születésének ünnepe előtt. Egyházunk ilyenkor ünnepli-, ünnepelteti meg
azt a csodálatos eseményt, mikor Jézus, a második isteni személy – egy alázatos
igen-, beleegyezés után – megfogant anyja, Szűz Mária méhében. Ettől a naptól
tehát Mária magát az Istent hordozta kilenc hónapig a szíve alatt.
Ez, a mai evangélimban elhangzott hírüladás,
fogantatás pedig valójában nem más, mint egy „szerény, rejtett esemény – ugyanis
Márián kívül senki sem látta, és senki sem tudott róla –, ugyanakkor azonban az
emberiség történelmének döntő fordulata.” /XVI. Benedek/ Valóban, ez a
magasztos, az egész emberiség sorsát lényegileg befolyásoló esemény, mikor
Mária igent mondott Isten akaratára, s az Isten testté lett, nem ünnepélyes keretek
között történt, nem nyilvánosan, nem magasztosan, nem egy különleges ünnepen,
hanem egy kis ház kis szobájában, csendes, személyes imádság közben, egy
egyszerű hétköznapon. Milyen sokatmondó lehet számunkra ez az üzenet.
Remélhetőleg mindannyiuknak van imaélete – szoktunk rendszeresen imádkozni nem
csak itt, az Isten házában, hanem otthon is – szobánk csendjében és magányában.
A mai különleges esemény pedig aazt mutatja meg, hogy milyen fontosak ezek a
személyes imák, ezek az Isten közelségében eltöltött percek! Hisz Isten is egy
ilyen egyszerű helyet, egy ilyen hétköznapi alkalmat választott ki arra, hogy gyakorlatilag
megkezdje az emberiség megváltásának nagy művét.
Urunk születésének hírüladása – ez a mai ünnep
arra figyelmeztet és arra buzdít, hogy sose vegyük félvállról, sose hanyagoljuk
el az otthoni-, napi-, személyes imádságunkat. Mert azokban a pillanatokban
valóban az Istennel találkozunk. Mától még lelkiismeretesebben imádkozzunk
otthonunk csendjében...
