A szent húsvét harmadik vasárnapját
üljük. Az evangéliumban újra a feltámadt Jézussal való találkozásról
hallottunk – hasonlóképpen, mint az elmúlt két hét vasárnapjain. Az apostolok
láthatják saját szemükkel a különleges bizonyítékát annak, hogy Jézusnak nem
csak a lelke, de a valódi teste is feltámadt.
Ennek a ténynek pedig mindannyiunk számára
üzenete van. Jézus feltámadása a sok teológiai és ontológiai tanítás mellet azt
is megmutatja, arra is felhívja a figyelmünket, hogy maga a test, a testiség,
az anyagi világ magában véve nem rossz. Mindannyian testben élünk, Jézus
ugyancsak testestül-lelkestül támadt fel, s ezzel hangsúlyozza: a testünkkel is
megdicsőíthetjük Istent – és meg is kell dicsőítenünk. Hogy nem elég csupán
lélekben imádkozni, de egész mivoltunkkal – lelkünkkel és testünkkel egyaránt
kell Istenhez fordulnunk. Ezért van az, hogy egy-egy szentmisén olykor állunk,
máskor térdelünk, összetesszük a kezünket, mellünket verjük, térdet hajtunk,
keresztet vetünk: mert testünkkel is ki kell fejezzük hitünket, vallási meggyőződésünket.
Szent
X. Piusz pápa mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy
a hívek megértsék, milyen fontos mindannyiunk életében a liturgia – az Isten tisztelete, az istentisztelet. Ez a pápa nagy figyelmet
szentelt a liturgia, főként a szakrális, templomi zene
reformjára, megújítására is, azzal a reménnyel, hogy ez segíti a híveket az
imádságban és szentségi életben. Egy évszázaddal ezelőtt kiadott
írását így kezdi: „A lelkipásztori gondok között kétségkívül az egyik
legfontosabb: Isten házának dicsőségét
fenntartani és előmozdítani”. Ez a
felhívás és határozat nem csak nekünk, papoknak szól. Nem csak nekünk, hanem
nektek, laikus hívőknek is.
„Isten
házának dicsőségét
fenntartani és előmozdítani.” Szép és
becses dolog rendszeresen eljárni a szentmisékre, de kell, hogy állapotunkhoz
és lehetőségeinkhez mérten mi is segítsük templomunk
dicsőségét, szépségét, méltóságát, tisztaságát
fenntartani és előmozdítani. Mindannyian keressünk meg minden
lehetőséget, amivel még jobban, még tevékenyebben
vehetünk részt ebben a szent ügyben. Ma különösképpen is megemlékezünk
Szentiványi Ferencről, templomunk építtetőjéről. Ő is kivette a maga részét
egyházközségünk életéből – és nem kis részét: templomot épített nem csak
kortársainak, de nekünk is, az akkori jövő nemzedékének. Nekünk pedig
kötelességünk, hogy ezt a szent dolgot, ezt a szent helyet minden
lehetőségünkhöz mérten gondozzuk, ápoljuk, fenntartsuk és szépségben
gyarapítsuk. Ez a mai ünnep is ezt a múlthoz hű, a jelenben tevékeny, s a jövőt
építő magatartást mozdítsa elő bennünk. Vegyük ki mindannyian részünket talán a
takarításból, felolvasásból, ministrálásból, éneklésből, anyagi
támogatásból, díszítésből, gondozásból… Annyi lehetőség van templomunk dicsőségének
fenntartására és előmozdítására. Éljünk
velük. Elődeink fenntartották és szépítették nekünk templomunkat. De vajon
elmondhatja-e majd ezt rólunk a következő nemzedék is? Petőfi kérdezi: Hát majd
a jövendő fog-e dicsekedni / Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni / Orcapirulással
e kor gyermekeit?
Legyen szívünk ügye e
templom, és mindenkor tegyük meg mindazt, amire lehetőségünk van. És ne
felejtsük: az ember test és lélek. És Istenhez kell kerülnünk nem csak
lelkünkkel, de testünkkel is!
