Az egyik jó barátom nyáron külföldre ment
kirándulni – egy egész hónapot töltött Franciaországban. Mivel csak kirándulni
ment, s nem iskolába, vagy nyelvet tanulni – nem nagyon igyekezett az ottani
nyelvet elsajátítani. Egyszóval: nem tudott franciául. Ezért – mint mondta – a
kirándulás alatt nem is járt misére, ugyanis nem értett volna belőle semmit.
Lehet, mi is elgondolkodtunk már ezen – minek mennénk misére, ha úgysem
értenénk belőle semmit?
Többek között ez az eset jutott eszembe, mikor
a mai nap első olvasmányát elolvastam az Apostolok cselekedeteiből. A szentíró
nagy pontossággal megjegyzi: „Péter még be sem fejezte a beszédét, és a
Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást.” Milyen
érdekes. Ezek szerint nem Péter apostol beszédének, prédikációjának
köszönhetően kapták meg a hallgatók Isten ajándékát, nem a prédikáció hatására világosultak
fel s lettek igaz hívőkké, hanem Isten kegyelmének köszönhetően.
Nekünk, keresztényeknek pedig sosem lehet
hathatósabb-, erősebb érvünk, mint a Szentírás – az Isten örök, igaz, élő
szava. Ez pedig ma arra tanít, hogy nem aszerint kapjuk Istenünk kegyelmét,
természetfölötti ajándékait, hogy éppen teljes pontossággal értünk-e minden
egyes szót, vagy hogy fölfogjuk-e maradéktalanul az elhangzott szavakat. Az
Isten kegyelme árad már csupán abból is, hogy részt veszünk a legszentebb
áldozatban, Krisztus keresztáldozatában, hogy Isten közvetlen közelségében
vagyunk, hogy magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Az Isten kegyelmét nem
korlátozzák sem a szavak, sem a szavak megértése. Vagy talán azt gondoljuk,
hogy ha valamit nem értünk a szentmisén, akkor az nem ér semmit? Vajon egy
nyelvi nehézség akadály lehet a mindenható és mindentudó Istennek?
„Péter még be sem fejezte a beszédét, és a
Szentlélek már leszállt mindenkire”. Mi papok is sokszor beleesünk abba a
hibába, még ha nem is akarunk, hogy azt gondoljuk: a szentmise legfontosabb
része a prédikáció. Hisz arra készülünk a legtöbbet, a többit „már úgyis
tudjuk”. Pedig egyre jobban kell nekünk is, papoknak, nektek is, laikusoknak
elmélkedni a legszentebb titkon, a szentmise legfontosabb részén, mely maga az
átváltoztatás, mikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át.
Ez a szentmise központja, ez teszi a szentmisét szentmisévé. Prédikáció nélkül
a szentmise éppúgy szentmise marad, de az átváltoztatás nélkül egyetlen
összejövetelből sem lenne szentmise.
A mi szentmisénk mindenekelőtt áldozat. Nem
csupán közösségi összejövetel, nem csupán szeretetlakoma. Áldozat! Krisztus
keresztáldozatának jelenvalóvá tétele. Aki a szentmisén jelen van, az szó
szerint a kereszt tövében áll, mikor Jézus meghal rajta. Két nappal ezelőtt
lehetőségem nyílt fizikailag is ott állni a kereszt helyén: Jeruzsálemben azon
a helyen, ahol kétezer éve felfeszítették Jézust. Saját kezemmel érinthettem
Krisztus keresztjének tövét... Ott nem volt szükség semilyen magyarázatra,
semilyen prédikációra – az embernek ott egyetlen szó nélkül kicsordul a könnye
és megérthet mindent. Pedig már nincs ott Jézus a kereszten, csak a kereszt
helye. De itt, mégha csak lelki szemeink előtt is, de Jézus most is itt van a
kereszten, s meghal rajta – ez a szentmise.
Ebbe gondoljunk bele minden szentmisén: a
kereszt alatt állni, ahol Krisztus, az Isten a mi bűneinkért feláldozza magát –
talán magyarázni sem kell: nem csak akkor „ér valamit”, ha értjük a szavakat.
Így vegyünk részt minden egyes szentmisén –
itthon, vagy idegen országban. Az áldozat érthető szavak nélkül is áldozat,
hisz Krisztus halála a kereszten, ez a megváltói tett mindennél többet
elmond és megértet velünk.