Évközi 16. vasárnap

A nyár egy része sok embernek a pihenés időszaka. Ilyenkor járunk kirándulni – messzebre – közelebbre, hosszabb – rövidebb időre. Aki akar, talál magának úgy szabadidőt, mint lehetőséget a pihenésre.

Jézus és az ő apostolai is elfáradtak az állandó munkában – az evangélista azt írja, hogy „még evésre sem maradt idejük”. Ezért akarta őket elvinni Jézus egy magányos helyre. De amint hallottuk és ismerjük: a nyugalom és pihenés helyett hatalmas tömeg fogadta őket. De mi ebben az érdekes, vagy mit jelent ez számunkra? 
Jézusnak megesett rajuk a szíve. Bár fáradt volt, mégis újra tanítani kezdte őket – a legnagyobb szeretettel. Pedig - tudjuk - nagyon nehéz bármit is tenni – fáradtan. Még nehezebb szeretettel tenni valamit – fáradtan. Tudja ezt a beteg, aki a fájdalomtól nem tud aludni éjjel, tudja ezt az édesanya, aki nem tudja magát kipihenni újszülöttje mellett, tudja ezt mindenki, akinek a betervezett pihenés – valami oknál fogva – nem jön össze. Mindannyian voltunk már fáradtak, s az miatt idegesek, kedvetlenek és mogorvák. A mai nap azonban Jézust állítja elénk példaképnek, hogy megmutassa: le lehet győzni a fáradtságot, az idegességet is, ha nem magunkra, hanem másokra figyelünk. Szeretni mindig lehet – csak odafigyelés kell hozzá. Nem magunkra, hanem a körülöttünk élőkre.

Mindannyiunknak van otthon keresztünk – a falon, a polcon, az asztalon. Nézzünk r, s gondoljunk Jézusra. Ő még a kereszten sem, akkor sem csak magával volt elfoglalva: az egyik latorba reményt öntött, az őt kivégzőkért imádkozott, anyjának gondoskodó gyermeket adott – összetöve, fáradtan, félig holtan. Micsoda példaadás – mint az egész élete.

Teendőink közepette mindannyian tervezzük pihenésünket is. De ha valami nem úgy jön össze, ahogy szeretnénk, akkor is tudjunk keresztény módon viselkedni – önzetlenül odafigyelni szeretteinkre. Fáradtan is. Ma – többek között – erre tanít Jézusunk.