2015. augusztus 23., vasárnap

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Az előző vasárnapokon több alkalommal hallhattuk, amint Jézusunk az Oltáriszentségről, a mennyei kenyérről tanított minket. Csodálatos tanítás volt az, amely mindannyiunk számára megnyitja az örök élet ajtaját: hisz ő maga ígérte, ha vele, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, azt jól vesszük magunkhoz, örök életet nyerünk. Ma azonban komoly ellenállással találkoznak szavai: „Kemény beszéd ez, ugyan ki hallgatja?”
Jézust el akarták fogni, mert nem hitték róla, hogy ő a Messiás. Mindezt az miatt, mert tudták, honnan való, ki az édesanyja, kik a rokonai. Előítélettel voltak iránta – így lettek kemény szívűek olyannyira, hogy a köztük járó Istent utasították el.
Milyen szerencsétlenek – mondhatnánk. De még mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk arra, amit Jézus egy másik helyen tanított: amit egynek megtesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek, s amit egynek nem tesztek meg, nekem nem teszitek. És nemde bennünk is sokszor ott van az előítélet sok körülöttünk élő ember iránt? Pedig bennük is maga Jézus jár itt közöttünk. Van, akit már alapból nem veszünk komolyan, másnak ismerjük a „fajtáját” – ahogy mondani szokták, ismét mást ezért vagy azért meg sem hallgatunk, nem tudunk hozzájuk igazi és őszinte szeretettel lenni. De ha így elutasítjuk őket mondván: ismerjük őket, tudjuk, kik ők; akkor azt tesszük, amit Jézus ellenszenves kortársai. Legyünk bölcsebbek, mint sokan akkor.
A héten ünnepeltük Szent István királyunkat. Ő pontosan tudta, amit később Mécs László, múlt századi papköltőnk megírt: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“ Ő a kereszténység ki nem múló fényét hagyta ránk. Azt, amelyet más szóval így is nevezhetnénk: az Isten és az emberszeretet fénye.

Őhozzá hasonlóan adjunk példát a körülöttünk élőknek, és hagyjunk nekik példát, hogy egyetlen embert, egyetlen népet sem ítélünk el. Szent István össze tudta kovácsolni itt, a Kárpát-medencében élő nemzeteket, hogy békében és szeretetben éljenek egymással. Nekünk nem kell az egész Kárpát-medencét összekovácsolnunk – sokszor elég, ha családunkban, vagy rokonaink között tudunk szeretni – és széthúzás helyett a békét és a szeretet növekedését mozdítjuk elő.

Szent István napján

Talán többen ismerjük Mécs László, múlt századi papköltőnk versét, mely így kezdődik: „Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!“
Ünnepünk van – Szent István királyunk ünnepe, aki testileg már egy évezrede nincs közöttünk, magyar népe között. De mégsem feledtük őt el – minden magyar lakta területen e napokban megemlékeznek róla: hívők, nem hívők egyaránt. És hogy miért nem felejtjük el őt sosem? Mert csodálatos örökséget hagyott ránk. Azért, mert Mécs László előbb elhangzott szavai tökéletesen beteljesültek szent királyunkban. Ő is nagyon jól tudta, hogy az élet búcsúzás: hogy egyszer befejeződik, itt a földön véget ér, s a túlvilágra nem vihetünk magunkkal semmit. S ő nagy bölcsességgel meglátta: nem vihetünk magunkkal semmid, de itt hagyhatunk valamit! Szent István tudott „távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás.” Fényt, igazi fényt, az igazság fényét, a bölcsesség fényét, az Isten-ismeret fényét hagyta ránk, melyet Krisztus után így hívunk: kereszténység. A kereszténység számunkra olyan biztonság, melyben, ha hűen megmaradunk, örök jutalmat kapunk.

Az élet tényleg örök búcsúzás, de nem mindegy, hogyan, és mit „itt hagyva” búcsúzunk el tőle. Talán az idősebbek közülünk már többen elgondolkoztak azon, vajon, ha elmegyünk ebből az életből, mit hagyunk magunk után? Mi az, ami megmarad gyermekeinkben, unokáinkban, barátainkban? Vajon hagyunk-e mi is fényt? Olyan fényt, amely nem alszik ki, amely megmarad örökké? Szent István királyunk azért lett szent, azért lett a magyar nép legszentebbje, mert a legtöbbet adta nekünk: keresztény nevelést, mely az örök életre vezet. Mi is ezt tartsuk legfontosabbnak gyermekeink számára. Ne csak az anyagi javakat, a szellemi tudást biztosítsuk számukra, hanem elsősorban a szent hitet, a megélt kereszténységet tanítsuk meg velük és nekik. Az összes többi elmúlik, de ez adja az örök életet. Ez a mi hitünk, ez Anyaszentegyházunk hite. Ez a fény, amely egy örökkévalóságon át képes világítani, ez a fény szent fény, mert szent elődeinktől kaptuk. Szent fény, mert ha átadjuk, szentekké válunk s azok is, akik ezt befogadják. Mécs László versének záró szavait ültessük be utódaink életébe: Életünk olyan tűnékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!