2015. szeptember 19., szombat

Évközi huszonötödik vasárnap

Mécs László írja le egyik versében, amint egy vonaton utazik és egy kisgyermeket figyel. Ez a gyermek pedig – ahogy a vers címe is elmondja – „játszani akar”. A gyermek nézte a körülötte levőket, próbált mindenkire tiszta szívből – ahogy egy gyermek tud – mosolyogni, de senki sem mosolygott rá vissza: „A gyermek szeme tükröt keresett: / anyjára mosolygott és várt egy keveset, / az anya arc nem tükrözte vissza, / szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.” Nézte a bankárt, a kalauzt, a többi embert, de nem viszonozták szeretetét. Végül a költőre nézett: „A gyermek szeme tükröt keresett: / a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset / tükröztem, mint kék tó a teli holdat / s ringattam. Valahol angyalok daloltak. // Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel. / Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, / sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom; / a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.” Milyen csodálatos dolog, mikor a szeretet szeretettel találkozik, mikor a szeretetért szeretetet kapunk.
Jézus is a mai evangéliumban egy gyermeket állít tanítványai elé – és így egyben mielénk is – példaképnek. Gyermeket, mert a gyermekben ott van a szív teljes tisztasága, a tiszta szeretet iránti vágy, és a szeretet tiszta kifejezője – ami csak a gyermeknek van igazán: az őszinte, minden bűntől mentes ártatlan és tökéletes mosoly. A kisgyermek szívében még nincs ott a bűn szennye. Makulátlan, hófehér, s mindezt egyetlen mosollyal ki tudja fejezni, meg tudja mutatni.
Talán mindannyiunknak volt már része hasonló élményben – mikor egy kisgyermek tiszta mosolyát megcsodáltuk. Sík Sándor az egyik ilyen élményét így írja le: „A nyári busz fullasztó melegében, / Kék-bóbitás sapkája keretében, / Anyja mellére békén odabújva, / Szemben velem egy esztendős fiúcska. // Szeme azúrját kerekíti tágra, / Úgy néz a furcsa idegen világra, / Ami én vagyok, aki mostan boldog / Gyönyörűséggel arcába mosolygok. // Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, / Míg szirom arca gömbölyűre válik, / Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, / És édesdeden visszamosolyog rám.” De a költő nem áll meg a felszínen, a mélységbe veti magát, s megkérdezi: „Egy új emberke, ki nem is beszél még, / Hogyan érti meg mosolyom beszédét? / Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! - / Hogy a szeretet szólítja szememben! // Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!  / Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, / A szeretetet már fel tudja fogni / S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Valóban, a szeretet az a nyelv, mellyel együtt születtünk, mivel Isten még a születésünk, fogantatásunk előtt szeretett minket – s nekünk teremtette az egész világot – bár még a világon sem voltunk. Ezt bizonyítja a gyermek mosolya is. Így minden nap egy új lehetőség arra, hogy viszonozzuk Isten végtelen szeretetét: közvetlenül neki, valamint a körülöttünk lévő embereken keresztül. Hogy „visszamosolyogjunk” az Istenre – a gyermek tiszta mosolyával. Hogy mindenben észrevegyük Isten szeretetét, s azt továbbadjuk, viszonozzuk. Ehhez tiszta szív kell. Használjunk ki minden alkalmat arra, hogy megtisztítsuk-, tisztán tartsuk szívünket. Tiszta szívvel ugyanis sokkal jobban észrevesszük és felfogjuk a világ jeleit, melyek Isten szeretetét hordozzák magukban. Erre vágyjunk, és tegyünk is ezért mindannyian. Naponta szóljon a mi imánk is úgy, mint a papköltő versének záró szavai: „Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja / Minden mosolynak, nekem is megadja, / Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: / Friss antennája minden szeretetnek.