A
kisiskolásoknál így év elején arról tanulunk a hittanórákon, hogy Isten
mennyire szeret minket. Hogy nekünk teremtette a földet, a vizeket, az eget, a
növényeket, az állatokat. Azért teremtett minden földi jót, hogy mi emberek használjuk
azokat, éljünk velük, s azok mind a mi javunkra legyenek – s így jól élhessünk
a földön. S ha ezt valaki megérti, megérzi már iskolásként, akkor biztosan felkel
benne a vágy, hogy mindezt a jót meghálája Istennek. Ma azonban még mélyebbre
áshatunk ebben az igazságban.
Ma
az angyalokat, az őrzőangyalokat ünnepeljük. Az angylokat pedig bizonyára
mindannyian felsőbbrendű, tökéletesebb lényeknek tartjuk. Hisz természetfeletti
lények, s így természetfeletti hatalmuk is van. Erről tanúskodik az is, hogy
imádkozunk hozzájuk olyan helyzetben is, amikor mi már tehetetlenek vagyunk. És
mégis: Isten őket nem (csak) maguk miatt, hanem értünk teremtette. Így
imádkoztunk a mai fő könyörgésben: „Istenünk,
te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek
minket”. Isten arra rendelte, (többek között) arra teremtette őket, hogy
minket segítsenek, minket őrizzenek. Hát nem csodálatos ez?! Isten nem csak az egész
földet teremtette nekünk, de még a mennyeket is! Még az angyalokat is!
Ha ez sem, akkor már talán semmi sem buzdít minket arra, hogy
hálásak legyünk Istennek, megköszönjük minden ajándékát. Ez a mai nap is hálára
indítsa szívünket: hálákodjunk Istennek gondolattal, szóval és cselekedettel
egyaránt.
