Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet rokonainkra –
szeretteinkre. Hisz mindannyian kimegyünk a temetőbe – gyertyát gyújtunk
szeretteink sírjánál s remélhetőleg imádkozunk is értük. Ugyanakkor elő
rokonainkkal is találkozunk ugyanott, hisz elhunytaink is közösek – így ők is
ugyanazoknál a síroknál állnak meg.
Mécs László egyik versének ezt a címet adta: Rokonkról beszélgettünk.
Azt az élményét írja le benne, mikor a harmincas években egy idős papot
látogatott meg Párizsban, s a szentek életeiről kezdtek el beszélgetni. A magyar
Mécs László büszkén emlegette Lisieux-i Szent Terézt, a franciák nagy szentjét
– míg a francia pap a magyar Szent Erzsébet életét méltatta. S ekkor döbbent rá
a költő: Rokonnak tartják ők is – a franciák is a magyar szenteket is. S hogy valóságban
nekünk, keresztényeknek minden szent a rokonunk. Ugyanis Krisztus, a mi közös
Megváltónk és Isten, a mi közös mennyei Atyánk tesz minket egymás testvérévé,
rokonává. A költő pedig, mint igaz költő, ezt egy csodálatos képben mondja el.
Krisztust egy hárfához haosnlítja, a szenteket pedig művészekhez, kik mind
ugyanazon a Hárfán játszanak – de mind más és más módon, más és más húrokon:
„S rajongva emlegettük a
zenészek királyát,
Krisztust, ki a keresztfán függvén, vérezve,
árván
hárfát csinált magából s az égig érő hárfán
elzengte az
örömnek örök szimfóniáját.
Sok húrja van: erős hit, jóság, tűrés,
lemondás,
szeretet, megbocsátás, böjt, fájdalom, szerénység.
A
Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség,
akár király nyúl
hozzá, akár tanyán a kondás.
Ki megpengette szívvel, világhírű zenész
lett:
Magdolna tiszta könnyek ezüst húrját becézte,
Ferencke a
szegénység arany húrját, Terézke
szüzesség szirom-húrját, más húrt
meg más művészek.”
Szentnek lenni nem egy bizonyos társadalmi réteg feladata és hivatása,
nem csak az idősek, vagy nem csak a fiatalok feladata, nem csak a szegényeké és
nem csak a gazdagoké, nem csak a városiaké és nem csak a falusiaké, nem csak a
másé, de az enyém is – éljek bárhol, bármilyen körülmények között, ahogy az
előbb hallottuk: „A Hárfából
boldogság csendül ki, tiszta szépség, / akár király nyúl hozzá, akár
tanyán a kondás...” Nem csak így lehet szentté válni, vagy csak úgy: a
mennyei Hárfának rengeteg húrja van, s minden ember élete egy külön szimfónia –
ha Istennek tetsző húrokon játszuk azt.
Ma ne csak elhunyt szeretteinkre gondoljunk. Mindenszentek ünnepén Egyházunk
lelki szemeink elé tárja azt a milliónyi szentet, akik itt éltek, de már a
mennyben vannak. S mi, útonlévők feltekintünk a már
célbaérkezettekre – így meríthetünk motivációt, öszönzést, biztatást. Hisz
láthatjuk, hogy mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből jutottak el –
nem kevesen – oda, ahová mi is tartunk. Ők mind a mi rokonaink. Legyünk az ők
méltó utódai, hogy egykor ránk is így, szentként emlékezzenek. Legyünk
életművészek, ahogy a költő zárja sorait:
„Mert szentnek lenni annyi, mint
nagy művésznek lenni
és rokonságban lenni a többi hárfa-zenésszel,
a
többi nagy művésszel s Krisztussal az Egésszel…”
