„Ó jöjj, ó jöjj el, Napkelet!” –
csendül fel a mai antifóna. Mi is tudjuk, a felkelő nap a keresztények számára
még ma is Isten művének egy gyönyörű megnyilvánulása. Azonban a keresztény
ókorban a napkelet egy sokkal fontosabb és többre értékelt jelkép volt. A
Szentírás tanúsága szerint abból az irányból fog majd megérkezni Krisztus,
mikor ítélni jön a világot. Ezért a templomokat is úgy építették, hogy a
szentmisén mindenki – a pap és a hívek is – napkelet felé nézzenek, s így
egyfajta állandó készültségben, várakozásban éltek.
Ádvent mai napján valami hasonlót élhetünk át:
Krisztussal kezdjük ezt a napunkat is, Krisztussal kezdjük utolsó ádventi
hetünket: s már a napkelte előtt virrasztunk – várva a nap és az ünnep
ragyogását. Ezzel a lekülettel énekeljük: „Ó jöjj, ó jöjj el, Napkelet, mert
éjben járunk nélküled; jöjj, igaz Napunk, halld imánk, és fényességed áraszd
ránk! Eljő, eljő Emmánuel, hogy üdvözüljön Izrael!”