Évközi idő negyedik vasárnapja

"Mindenki helyeselt neki, és csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. «De hát nem az ács fia ez?» - kérdezgették."

Az emberek gondolkodásában, fölfogásában nem fért össze a kettő: az Isten, és az ember egy személyben? Az isteni, és az emberi egy személyben? Ez a téves felfogás pedig már addig fajult, hogy fölvezették Jézust a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Nem passzolt nekik össze az isteni és az emberi, az istenes, és az emberes... a vallási és a profán. Gondolhatjuk, milyen ostobák voltak, hisz maga az Isten volt ott velük... s nem vették észre. De ne ítéljünk ilyen elhamarkodottan.

Ma sem szokás keverni a kettőt. Ahogy már egyszer elmélkedtünk róla: egy ázsiai turista jött Európába, s beszámolója szerint, mint kívülálló, itt Európában vasárnapi kereszténységet, és hétköznapi pogányságot látott. Úgy tapasztalta, hogy az emberek elmennek azért vasárnap misére, de ez minden. Ezzel "le is tudják" a kereszténységet. A hétköznapjaikban azonban már nincs ott az Isten. Az emberek nem Isten szerint élnek, nem beszélik meg vele az örömeiket, bánataikat, nem vonják be Istent a mindennapi teendőkbe.

Minden bizonnyal Istennek tetsző dolog, hogy rendszeresen eljárunk a szentmisére. De nem lehet, nem szabad szétválasztani a „világi”, a mindennapi életünket az istenes élettől. Egy embernek, mégpedig istenes embernek kell lennünk itt, a templomban, de ugyanúgy otthon is, ugyanúgy a munkahelyen – mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor olyasmit csinálunk, amihez látszólag nem kell az Isten. Abba is be kell vonni az Istent. Azt is az ő segítségét kérve, s neki fölajánlva kell megtennünk. Ezt tette Jézus is, mikor harminc éven keresztül semmi különlegeset nem cselekedett, de minden egyes teendőjét Istennel vitte véghez.

Ne vasárnapi, de mindennapi keresztények legyünk, akiknek egyenesen természetes, hogy az emberi, és az isteni mindig együtt van bennünk. Istennek tetsző, Istennek ajánlott munka, tanulás, pihenés. Emberként szüntelenül Istennel lenni – ez az igazi kereszténység. Hisz maga a Szentírás is erre szólít fel: Szüntelenül imádkozzatok.

Huszadik századi szentünk, Boldog Chiara Lubich fogalmazott így: „Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.”

Növekedni /Mk 4,26-34/

Mindannyian – akik itt vagyunk – szeretnénk, hogy Isten országa fejlődjön bennünk is. Hogy egyre jobban növekedjünk a szeretetben és az Istenfélelemben. A mai evangéliummal Jézus pedig azt tanítja, hogy ez egészen kis dolgokon múlik. Mint a kis mag – ha jó földbe hull, ott pedig elegendő táplálékhoz jut, termést hoz.

Mi is azon legyünk, hogy naponta tápláljuk lelkünket imádsággal, jócselekedetekkel – s akkor maga Isten adja meg a növekedést úgy a hitben mint a szeretetben.

Pálforduló

Giovanni Bellini reneszánsz művész gyönyörűen festette meg a ma ünnepelt eseményt: Szent Pál apostol megtérését. Saul, az erős ember, a katona a földön vergődik, fegyvereit elejtette, kezével mintha az elveszített szeme világát keresné. Talán erre e pillanatra gondolt ő is, mikor megírja a korintusiaknak: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok igazán erős.” Szent Pál ugyanis megtapasztalta az emberi gyengeség mélységét, mikor találkozott az Úr végtelen hatalmával (plebania.net alapján)

Ha közel kerülünk Istenhez, mi is megtapasztaljuk saját gyöngeségünket, de egyben Isten végtelen irgalmát is.

Miserend és hirdetések - Évközi 3. vasárnap

Évközi idő harmadik vasárnapja

A mai olvasmányban Ezdrás főpap olvasott fel a Szentírásból, hogy a nép jobban megértse Isten parancsait. És ma is éppen ez a lényege az olvasmányoknak a misén, ezért olyan fontos, hogy olvassuk a Szentírást, a Bibliát. Hogy jobban megértsük Isten parancsait. De mire jó ez nekünk? Minek megérteni Isten parancsait?

Gondoljunk csak bele, milyen nehéz is bűn nélkül élni. Milyen nehéz megtartani a tízparancsolatot. Csak Istent imádni – tehát neki szentelni a legtöbb időt, tehát az imádságnak, nem a tv-nek meg a számítógépnek... Nem venni hiába az Isten nevét – pedig néha olyan jól esne megmondani rendesen... Megszentelni az Úr napját – minden vasárnap elmenni a szentmisére... Tisztelni szüleinket, s mindig türelmesnek lenni velük... Nem károsítani az egészségünket cigarettával, alkohollal... Nem lopni, még kis dolgokat sem... Nem paráználkodni – de még ilyenre gondolni sem... Mindig és mindenkinek csakis az igazat mondani... Nem irigykedni a másikra, nem elkívánni annak tulajdonát... Ha tényleg ezen elgondolkodunk, talán mind elszomorodunk, elkeseredünk, hogy ezt „nagyon nehéz”. Sőt lehetetlen. S könnyen elmegy hozzá a kedvünk is. Mert úgy látjuk, Isten valami nagyon nehezet kér tőlünk. Éppen így reagáltak a zsidók is az olvasmányban: „Amikor a Törvény szavait – tehát a Szentírás szavait – meghallotta, sírt az egész nép.” Ezt a szomorúságot, sőt sírást valószinűleg a törvény szigorúsága váltotta ki (Jakubinyi). S talán mi is, még ha nem is sírunk, de talán nem örülünk, hogy mindezt meg kell tartanunk, hogy ezek szerint a parancsok szerint kellene élnünk.

Pedig éppen ezek a parancsok mutatják azt, hogy milyen határok között kell mozognunk ahhoz, hogy életcélunkat elérjük. Nekünk keresztényeknek pedig az életcélunk nem lehet szerényebb, mint az örök élet. Ezért ugyancsak nekünk ugyancsak keresztényeknek nem félelemmel kell szolgálnunk, nem félelemmel meg kedvetlenül kell azt nézni, most meg megint mit nem csinálhatok. De hogy erre képesek legyünk, naponta olvasnuk kellene a Szentírást, hetente többször is el kellene jönnünk a szentmisére, mert minél többet fogunk a Szentírásról tudni, annál jobban fogjuk érteni, hogy tényleg: Isten is azt akarja, hogy célunkat elérjük, s hogy a tízparancsolat tényleg az ehhez vezető egyedüli út. Isten nem szolgai félelmet, hanem örömteli engedelmességet kíván (Jakubinyi).

Örüljünk, hogy Isten állandóan mutatja nekünk az utat, amelyik hozzá vezet. S ez az Úrban való örvendezés legyen mindannyiunk, minden hívő erőssége!

Másokon keresztül - Batthány-Strattmann László

Többek között Izajás próféta tanít minket a mai napon, mikor Batthány-Strattmann Lászlót, korunk Magyar szentjét ünnepeljük. A próféta arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha segítünk a rászorulókon, hogy ha szeretettel és figyelemmel vagyunk mások iránt, akkor Isten is megsegít minket. Tökéletesen ismerte ezt fel Batthány-Strattmann László, aki szemorvosként élt szent életet – mégpedig úgy, hogy minden rászorulón segített, s minden ilyen jócselekedetet egyben Istenért tett meg. Így kapott örök jutalmat.

 Buzduljunk fel példáján: szolgáljuk Istent ne csak közvetlenül, de közvetetten is: szeretteinken és "kevésbé" szeretteinken keresztül.

Évközi idő második vasárnapja

Jézus jól ismert csodáját hallottuk az evagéliumban. 600-700 liter vizet borrá változtatott. Talán sokan gondolják – és már talán el is képzelték, milyen jó lenne, ha ebben is tudnánk őt követni... Át tudnánk változtatni a vizet borrá... De ha Jézus csodáját nem is, Jézus és Mária példáját most is tudjuk követni.

Először is a Szűzanya figyelmességét csodálhatjuk. Mária észrevette a násznép gondját, és megkérte fiát, segítsen rajtuk. Nekünk is ilyen figyelmességre van szükségünk, ha boldogan szeretnénk élni itt a földön. Itt is érvényes a jézusi aranyszabály: amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük. Ilyen figyelmességet vár a férj a feleségétől, a szülő a gyermekétől, a szomszéd a szomszédtól, a munkatárs nem csak a társától, hanem a főnökétől is. Ha ugyanis nincs meg a figyelmesség, a másikra való odafigyelés, akkor az ember a másik embernek nem társa, hanem ahogy a mondás tartja: homo homini lupus – ember embernek farkasa. A figyelmesség azonban erény – azaz egy jó szokás. Nem lehet egy pillanat alatt elsajátítani – sokszoros és hosszan tartó gyakorlás kell hozzá, hogy egy-egy adott helyzetben képesek legyünk figyelmesek lenni.

Szűz Mária az evangélium tanulsága szerint figyelmes, Jézus pedig igen tapintatos volt. S bár két különböző tulajdonság – mégis ugyanabból forrásozik: önzetlenségből. Hogy ne a magunk javát keressük – ahogy Szent Pál is tanítja, hanem egész lényünkkel figyeljünk Istenünkre, s szolgáljuk őt a körülöttünk és velünk élő embereken keresztül: figyelmességgel, tapintatossággal, őszinte szeretettel. Szolgálnunk kell Istent és szolgálnunk kell egymást...

Talán többen ismeritek Charles Dickens angol író klasszikus regényét a Karácsonyi éneket. Tegnapelőtt az iskolából Budapesten voltunk az Operettszínházban – az Isten pénze c. előadáson, amely éppen ennek a regénynek a feldolgozása. Egy gonosz vállalati főnökről szól, aki karácsonykor betekintést nyerhetett saját múltjába és jövőjébe – láthatta gonoszságát, kőszivűségét, szívtelenségét. A musical végén pedig többek között volt egy igen megható jelenet, mikor a főszereplő láthatta a saját halálát – és azt, mikor mindenki ujjongott, hogy ő végre meghalt. Csupán egyetlen ember sajnálta őt – az ő beosztottja, szolgája – pedig vele is kegyetlenül bánt. Ez a szolga, beosztott ezekkel a szavakkal imádkozott érte Istenhez: “A játékban, mit úgy hívnak, hogy élet / Mást játszik minden résztvevő. / A szereposztás olykor, ugye, téved, / Én szolga voltam, s urat játszott ő. / S mert őnéki volt nehezebb a dolga, / Hát nem játszhatta hibátlanul. / Mert egyszerűbb az embernek, ha szolga, / S csak az úr tudja, hogy mily nehéz, ha úr.” Milyen nagy igazság és bölcsesség: egyszerűbb az embernek, ha szolga. Hisz ha uralkodnunk kellene mások felett, végtelenül nagyobb lenne a felelősségünk – talán annyival, hogy nem is tudnánk azt jól kezelni. De Isten megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy a családban a szó nemes értelmében szolgáljuk családtagjainkat, a munkahelyen a munkatársainkat, egyszóval egymást, és egymáson keresztül Istent. Hisz így, szolgaként pontosan tudjuk, mit kell tennünk, hogy a másiknak örömet szerezzünk. Vegyük ezt nemes feladatnak, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt egymás érdekében – így válhat igazán boldoggá családunk, községünk, világunk.

Jézus csodáit senki, de példáját mindenki tudja követni. Mi is erre törekedjünk az egész – nemrég megkezdett – új esztendő folyamán: szolgáljuk Isten és a velünk élőket a legnagyobb alázattal, odafigyeléssel és őszinte szeretettel. Ez lehet boldogságunk kulcsa.

A teljes musical:

1. rész

2. rész (az említett jelenet 41:30-tól)